Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Peter Pabst: Megtanulhatsz bolondozni

nekem, hogy ilyenkor már nincs idő a terv megvalósítására. No way, semmi esély. Én meg futkosok, mint az ördög, hogy mindenkit rábírjak: olyasmit végezzen el, amiről meg van győződve, hogy lehetetlen. Végül is mindig minden lehetséges. Éjjel-nappal rohanok, mint egy vizsla, ügyelek arra, hogy a drága időből egy fél óra se vesszen el. Azután következik az utolsó, a döntő, a végső fázis.

A díszlet soha nem önmagában való kép, hanem keretet jelent. Wuppertalban olyasmit valósíthatok meg, amire sem a színházban, sem az operában nem nyílik lehetőségem. A Szomorújáték című darabhoz terveztem egy tízszer tíz méteres, vízen úszó szigetet. A táncosok hajtották ide-oda. Mivel ilyesmit még senki sem csinált, nem volt olyan tapasztalat, amelyre támaszkodhattam volna. Ilyenkor szorít az idő, nem tudod kipróbálni, amit kigondoltál. Csak abban bízhatsz, hogy elég okos vagy. Kiszámoltam, hogy kell valami a sziget alá, ami szükség esetén lefékezi az építményt. Ezért csináltattam a kertemben egy medencét, beletettem egy kétméteres sztiriport lemezt, ráálltam, és paces, már a vízben feküdtem. Aztán kiszámítottam: ahhoz, hogy a sziget úszni tudjon, tizenöt centiméter mély vízre van szükség, ami azonban huszonhárom köbmétert jelentett. A színházban fogadásokat kötöttem, mert mindenki azt állította, hogy az elképzelésem kivihetetlen. Mindenki ott állt, amikor tölteni kezdtük a medencét, és lenyűgözve nézték az emelkedő vízszintet. A sziget tizenhat centis vízszintnél úszni kezdett. Szerencsém volt.

Vagy a Palermo, Palermo című előadásban felmegy a függöny, és azt látjuk, hogy a színpadnyílás be van falazva. Aztán eltelik egy kis idő, és az igazi téglákból épült fal ledől. A súly hat vagy hét tonna. A palermói színházban a ledőlő fal - minden figyelmeztetésem ellenére - átütötte a színpad padlóját. Azt sokan tudják, hogyan kell egy fa71