Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Esterházy Péter: Nézni, látni

semmi romantikus ellentételezés. Hogy mondjuk: csak együtt, kell egy csapat, satöbbi. Nem, együtt se. Vagy igen. És olykor egyedül is. Se. Mikor hogy. És főleg ki. Ki, ki! Wer und aus. Lefordíthatatlan szójátékok vagyunk.

A társulat egyik oszlopa, őstagja a tüneményes Jan Minarik. Amikor klasszikus cseh akcentusával csöndesen elkéri az útleveleket vagy operettesen könnyed mozdulattal leküld valakit kutyába, miközben körben valóságos farkaskutyák, belül szegfűk - ezt a jónál is jobban értjük evvel a mi kis kelet-európai rutinunkkal. (Sőt, könnyen, enyhén ingerülten überelni is tudnánk.)

De Bausch nem ebből a rutinból beszél. A kelet-európaiság tulajdonképpen (úgy, persze, hogy úgy) reményteli buli, olyan, mint a török hódoltság kora, huss, százötven év, de akkor vége. A megszállók mindig csak ideiglenesen tartózkodnak öröklakásainkban.

Amiről Bausch beszél, az hozzánk van láncolva, kötve, ragasztva, a bokánkhoz, a vádlinkhoz, az ágyékunkhoz, az arcunkhoz, a szívünkhöz, a belekhez, hozzánk. Ebben az értelemben nincsen kelet-európai fájdalom és magány. Pech. Mert részint jól ellennénk vele, részint, nemdebár, most ez a kelet meg fog szűnni, és akkor megszűnnek azok is, a fájdalom és a magány. Bausch kellemetlenül azt is mondja a színpadáról, hogy nem szűnik meg.

Minarik érett férfi, azaz nehéz egy test. Mégis azonnal azt gondolom róla, hogy táncos. Minarik újradefiniálja a táncot, mint személyes mozgást, mint szerepjátékot, mint korlátot, mint őszinteséget, mint a pillanat rabjának lehetőségeit. És mint tudást. Hihetetlen, hogy miket tud - ahogy férfiasságából kiforgatva és beleforgatva egy női ruhácskába graciőzen oldalt hajtja a fejét, szendén, ahogy egy kezdő balettpatkány... Azután hagymát vág. Valódi hagyma, valódi vágás. Plusz boszorkányos ügyes36