Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)
Esterházy Péter: Nézni, látni
ség, plusz háziasszonyi akkurátosság: a „torzsát” minden alkalommal még külön négybe vágja. Ez a kis etűd - újra meg újra a tiszta élvezkedés. (Nem tartozik ide: Gothár színpadán vannak ilyen gyönyörű háziasszonyi semmiségek.) És ahogy egyszer mezítláb beóvakodik, láthattam közelről, a talpa sem hazudik, technika és őszinteség, ahogy óvatosan keresgéli a helyét, ahogy meg-megrándul egy izom, egy ín: nyilván így csakis akkor este... Vagy ki tudja. Amikor bohóc- és/vagy megaláztatási gyakorlatként megfürdetik arcukat a hagymában, akkor egyikőjük mindig ugyanavval a mozdulattal vesz ki spátben egy darabot a szeméből. Ki van hát a színpadon^, gondolom, ez alapkérdés. Színészek. Szereplők. Vannak tehát szerepek, de a szerep nem pajzs, a szereplő nem én vagyok, de állandóan kilátszik a lólábam. Az egész vagyok én. Itt nincsenek úgy szerepek, hogy el lehetne bújni ama technikával mögéjük. Saját maguk a szerep. Ez és ez a tér, ez és ez van adva - dugd a fejed a hagymába! legyél kecske! papagáj! tessék tipegni, vaknak lenni vagy alvajárónak, tessék talppal nézni, megijedni, kicsit, jobban, nagyon, falnak menni, elhullani, mint az állat, hajladozni, mint a szellő, tehetetlenül segíteni, falhoz csapni, falhoz csapódni -, és ezt mindenkinek a maga módján kell megoldania. Saját maguk a szerep. Ez, finoman szólva, nagy feszültség forrása. A szerep a személyességet erősíti, azt élteti. A maszk nem elföd, hanem megmutat. - Ki tudja, ki az, aki egyre dühödtebben és elkeseredettebben ordítva kérdezi tőlünk (kitőR), hogy igen4- ezt akarjuk4- legyen az, amit szeretnénk bravúros balettprodukciók1?- nesztek! egy piruetté még1?- egy spicc! bármi! Mintha Dominique Mercy személyes kitörését látnánk. Vagy fordítva: ugyan, semmi baj, csak játék. Egyik se, “Dominique Mercy” az, valami 37
