Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)
Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa
de valamiként fölfüggesztették a jövőt is. Nincs jövő. Ősi szorongás fogja el az embert egy ilyen jelenben, holott minden nagyon gusztusos, mulatságos, minden felettébb szórakoztató, ízléses, minden kiérlelt, minden mélyen hiteles, minden átélt és érdekes. Ebben a világban természetesen nincsen történet. Nincsen végzet, és nincsen sorsa senkinek, s ezért aztán vég sincsen. Ha pedig nem tudjuk, hogy mi mivel végződhetik, akkor nem tudhatjuk, hogy hová is tegyük azt, ami azért van. Ez az utolsó kapaszkodó: a még látható. A kis individualitások Mindazonáltal a darabnak mégis van egy szándékolatlan vezérfonala; pillanatra rakódik a pillanat. Két emberi lényen tapad meg a visszatérésekre, ismétlődésekre, szabályosságokra kiéhezett tekintet. Az egyik Jan Minarik, a másik Julie Snanahan. Minarik az alattomos erőszakot, Shanahan az őrületet engedi szabadon ezen az estén. Egyik sem a szerep szerintit, hiszen Pina Bausch színházában nincsenek szerepek, amelyekbe bele lehetne bújni, vagy amelyeket le lehetne vetni. A táncosok a saját őrületüket, a saját erőszakosságukat engedik látni és megérinteni. Minariknak nincsen olyan megnyilvánulása, mely ne súrolná az erőszakot, s ez vagy mások ellen, vagy önmaga ellen, avagy éppen tárgyak ellen irányul. Akárha ő irányítaná ezt az erőszakos világot. Mintha ennek az egész erőszakos játéknak ő lenne a szervezője, mestere. Egy olyan játékot irányítana, amelytől minden még kiszámíthatatlanabbá válhatik. Julie Shanahan viszont teljesen beszámíthatatlan. Ebben a darabban mindenki minden pillanatban valami olyasmit művel, aminek az értelme nem felfejthető. 25
