Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa

itt van. Az ajtók se nyílnak ki. A falakon az eltávolított tárgyak helye. Elátkozott tér, de semmiképpen nem szimbolikus, nem romantikus. Nemcsak valóságost utánoz, hanem valódi. Valódiak az ajtók, az ablakok, a kilincsek, a leszerelt mosdó csempéje, a padlót vastagon beterítő őszi lomb. S amikor valamelyik elhagyott Judit vagy valamelyik elhagyott Kékszakállú a fejét veri ebbe a bezárt ajtóba, mert az egyedüllét annyira fáj neki, hogy még nagyobb, fizikai fájdalmat akar, akkor valóságos a fejek koppanása is. A fények viszont nem valóságosak. Vagy szürkén szórtak, s mindent elhomályosítanak, vagy vakítón fehérek, s mindent megdermesztenek.

Néha egy homályos, kitört felsőablakon behullik egy gyöngéden sárgás fénynyaláb. Odakinn tán mégis van egy elhagyott, jobb világ. Holott idebenn gázolunk térdig a vágyott világban.

Zene, zörej

Pina Bausch töredékessé teszi Bartók zenéjét. Előrefut vele, megakasztja, visszaáll. A frázisokat sem halljuk mindig egészben. Ugyanakkor mindent felhasznál, ami a színpadon hangot kelt és hangot ad. A talpakat, a lihegést, a sóhajt, a nyögést, a koppanást, a tapsot, az értelmes emberi beszédet; elhulló szavakat vagy a különböző szavak és zörejek egymásra halmozódásait és egymás mellé rendelődéseit. Élvezi a színpadot beterítő száraz lombban a meztelen talpakat. Mindebben azonban nincsen semmi túlhajtott vagy túlrendezett. Pina Bausch az esetlegességeket rögzíti. Például nem mindenki liheg. Vannak táncosok, akik egyáltalán nem lihegnek, mert nem lihegnek. Aki viszont liheg, annak a lihegését nem kell se rejtegetnie, se demonstrálnia. Megmutatja, hogy ő

21