Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)
Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa
pen szerény lehetne, vagy legalábbis ne tolakodna sután a tánc elé. Valójában az a leghelyesebb, ha mindenki szépen elmegy, és maga alkot képet arról, hogy mi történik a színpadon. Nem is jönnék elő még ezekkel a rögtönzött jegyzetekkel sem, ha nem tudnám, hogy az idei évadban a budapesti közönségnek alkalma lesz megnézni Pina Bausch együttesét. A wuppertali Táncszínház első s remélhetően nem utolsó vendégjátékán Pina Bausch két művet mutat be; ezekről értelemszerűen egy szót sem ejtek. Inkább csak azokról az előadásokról, amelyeket a magyar közönség egy ideig még nem ismerhet. Merevség, nemzeti ikonográfia A Kékszakállú nem Balázs Béla s még csak nem is Bartók Béla történetét, hanem azt mondja el, ami a két magyar szerző szemérmes történetében valóságosan megtörténhetne. Mindazt, amit éppen a történetükkel fedtek el. Pina Bausch kiszakítja a művet abból az önmagát érzéketlennek tettető, rituális, defenzív és merev magatartásból, amelyet ezek ketten hatvanhat éven át oly kínosan ránk kényszerítettek. Soha nem értettem, hogy a Kékszakállúban mi idegesít annyira. A nemzeti kultúra iránti óhatatlan elfogultságai miatt az ember bizonyos dolgokat egyszerűen nem akar tudomásul venni, nem akar megérteni. Az erotika rettenetes erő, ám nincsen szükségszerűen pállott illata. Előadás közben végre látom, hogy Balázs Béla története mekkora karót nyelt, s ez épp abban akadályozza, hogy azokon a regisztereken szólaljon meg, amelyeket a téma miatt meg kéne szólaltatnia. Inkább deklamál és pipiskedik. Amennyire az életét a naplóiból ismerni lehet, ez a merevség közel sem alkati, a témából pedig végképp nem 10
