Lakos Anna - Nánay István (szerk.): Bausch (Budapest, 2000)

Nádas Péter: Pina Bausch, a testek filozófusa

következik. Végső soron engedményt tesz a kor szellemének; szimbolikusan beszél a szalonok népének egy olyan témáról, amelynek már akkoriban is inkább a részleteiről és a finomságairól kellett volna szólnia. Bartók zenéjével Balázs története persze megtelik, de miként annyi más zenedráma esetében, a librettó oly magas küszöbnek bizonyul, amelyen a zeneszerző sajnos tényleg átesik. Persze nem véletlenül, hiszen ő választotta magának.

Pina Bausch a maga áldott naivitásával feltehetően észre sem veszi ezt az egész magyar mizériát. Dolgozik vele, értelmezi, jelentést ad neki, s még a valóságos drámai teltségeit is olyan árnyalatokkal gazdagítja, amire Bartók a maga félénksége, tényleges alkati merevsége, fegyelmezettsége és zártsága miatt csupán vágyakozhatott. Szabad, személyiségükkel rendelkező, szenvedélyes és szenvedő emberek mozognak a színpadán, s nem a fenség pózába merevedett megnyomorítottak. Arról beszél, ami Bartókot ténylegesen kínozhatta, amiről Bartók kényszeresen és fájdalmasan hallgatott. Pina Bausch zárakat tör föl ezen a zenén, és ajtókat nyit a librettó levegőtlen terére. S hozzá kell tenni, hogy olyan zárakat is feltör, amelyeket mi, a saját nemzeti ikonográfiánk szabályai szerint szentnek és sérthetetlennek gondolunk.

Bizonyára minden nemzeti művészetnek vannak jelentős alkotásai, amelyek századokon át képesek a törvény erejével hatni. Jómagam például harmincéves koromig nem tudtam úgy fölnézni a csillagos égre, hogy ne gondoltam volna: börtön. Aztán, egy szép nyári éjjelen, a körülmények hatalma végre föllázított a költő ellen. Miért írt ilyen ökörségeket«?- S én miért hittem el, hogy ez nem csak egy versben van így4- Mert ha van valami, aminek nincsen köze se a börtönökhöz, se a földi lét börtönéhez, akkor azok biztosan a csillagok. Nekem a föld épp azért nem börtönöm, mert vannak az égen csillagok.

11