Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

Aiaszt, azt az Aiaszt, aki számára nincs hősies halál, azt az Aiaszt, aki árván hagyja a fiát, azt az Aiaszt, aki magára hagyja Tekmésszát, holott tudja, hogy az akháj vezérek tábori kurvát csinálnak belőle. Kierkegaard ezt írta: „(...) most már túl van rajta, most inkább mindennek nekirontana, ő az egyedüli az egész teremtésben, akivel az egész világ igazságtalan, akinek azért éppannyira fontos hogy ügyeljenek arra, hogy a gyötrelmei kéznél legyenek és senki se szabadítsa meg tőlük - mert akkor nem tudná bebizonyítani, nem tudná önmagát meggyőzni, hogy igaza van. (...) ezért akar önmaga lenni, önmaga a kínjában, hogy ezzel a kínnal protestáljon az egész létezés ellen.”'7

Kierkegaard tudta, hogy az öngyilkosság nemcsak kétségbeesés, hanem lázadás is. (...) nem vagyok az isteneknek már adósa semmivel. (íliász, 589) Aiasz végzett az istenekkel, mert ez az ő világuk, az ő rendjük, ok akarják, hogy az ember árny legyen. E végső lázadás egyetlen tanúja az örökkévalóság. Az - ami Változatlan. Változatlanok a Fent és a Lent, Zeusz és Hádész.

(...) először is te állj mellettem, ó, Zeusz, mert a dolgok rendje ez.

(Aiasz, 824-825)

Az Aiaszbm, mint minden igazi tragédiában, még él a mítosz és az arché. Ó jaj, sötétség, én napom. A mitológiai Aiasz dédapja Zeusz volt, a nagyapja pedig Aiakosz, aki Rhadamanthüsz és Minósz mellett az alvilág bírája. Mint Racine Phaedrája,'8 Ja fiile de Minos et de Pasiphaé", a nappal és az éjszaka között széttépett lány („Óh, Nap, ma utoljára látlak!”), Aiasz is búcsút vesz a napfénytől2 ’:

Téged köszöntlek hát, ma fénylő napvilág

sugára, és a hintát hajtó Hélioszt,

utolszor most és újra többé már soha (Aiasz, 856-858)

Pontosan délben ölte meg magát, amikor a legrövidebb volt a földbe szúrt kard árnyéka.30 Annak a bizonyos „tragikus világosságnak” a pillanatában, amelyről Jaspers ír. Kilépett a sötétségből és visszalépett a sötétségbe. A többit majd a lentieknek mondom el. (Aiasz, 869) Hajthatatlan az utolsó pillanatig, akárcsak pokolbéli nagyapja.

(...) Hádész nem hajlik, nem szelídül csak,

nincs is az embernek gyűlöltebb istene nála; (íliász, IX. 158-159)

Az abszurd világban az egyetlen hősi tett a tagadás. Aiasz megtagadta az egyezséget azzal a világgal, amelyben minden megőrlődik.

97