Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

I. A görög tragédia és az abszurd színház

ODÜSSZEUSZ

Vigyázz csak, hátha éppen ottan alszik ő.

NEOPTOLEMOSZ

Üres a vacka, nincsen erre senki sem. (27-31)

Szophoklész már a dráma első soraiban megteremti a képzeletbeli díszleteket: tenger, lapos tengerpart, a tengerpart felé ereszkedő hegyfalak. De ezek a képzeletbeli díszletek pontosan megfelelnek a görög színpad architektúrájának. A kétnyílású barlang a szkéné épülete, amelynek középső ajtaját elfüggönyözték, a két oldalsó ellenben nyitva van.

Hisz látod az odvát két kapuval, s kőfekhelyét ott. (159—160)

Ne félj: e sziget telisteli hanggal, (III. 2.)* A hajósok kara már a tányér-lapos arénán áll, és félve nézi az üres barlangot.

A gyanakvónak mit mondjak, mit rejtsek el én, az idegen, itt ez idegenben. (134-135)

A sziget belsejéből jajgatás hallatszik, a sziklák visszaverik, a visszhang ismételgeti.

Lába csetlik-botlik, azért zeng

oly messze kényszerűjajja,

vagy e zord átok-kikötőben

épp meglátta hajónk... Elnyújtva bőg. (227-230).

A hajósoknak jó fülük van, egyre közelebbről hallják a lépteket. De furcsa e léptek zaja. A közeledő ember húzza a lábát. Egy nyomorék ember lépteit hallják.

És kik Méthónét mívelték, Thaumakiát is, és Meliboiát lakták, és sohzirtii Olízónt, őket a jó nyilazó hét gályán hozta a harcba, hősi Philoktétész: evezős pedig ötven is indult mindegyiken, s mind nagyszerűen harcolt a nyilával.

S most szigeten feküdött, iszonyú kínok közepette:

Lémnosz szent mezején hagyták az akháj ftusarjak szörnyű marásától gyötretve dühös viperának.

Shakespeare: A vihar. Shakespeare összes művé. Bp., 1955. VI. kötet Fordította Babits Mihály.

51