Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig
és ez gyalázatossá vált testi lét; könnyűek vagy nehezek vagyunk, mozgási szabadságunk korlátoz; nem tudunk kilépni az álmunkból. Az álom valóságos, elvégre mi álmodjuk, de az álom egyszersmind látszat, hazugság, káprázat is, hiszen ez csak álom. Az álomban a társadalmi és a saját „énünk” degradált, éretlen, kompromittált. Az „énnek” nincs arca. Az álom „pofát” ragaszt ránk és mindazokra, akikről álmodunk. Az álom is csak arcjátékokból áll. „Mi a furcsa abban a tényben - írja Gombrowicz a Naplójában -, hogy az álom (amely a napközben felgyülemlett nyugtalanságok kisülése megmutatja Henryknek a szülei, a menyasszonya mélyre süllyedését, a szülői ház romos voltát. Valóban olyan furcsa volna az, hogy ebben az álomban, ebben a kocsmai álomban részegek jelennek meg, s ezek a részegek, amikor az apa nem engedi, hogy Mániához nyúljanak, üldözőbe veszik az apát. Megítélésem szerint logikus és az adott helyzetben adekvát viselkedés az apa viselkedése: az ijedtségtől félőrülten kijelenti - így remélvén megszabadulni Részegtől - hogy Érinthetetlen Király. Henryk álmában érzi, hogy egyedül tőle függ, csoda marad-e a csoda, vagy bohózatba fullad - ezt az érzést mi is ismerjük álmainkból.” Amikor a Részeg az Esküvő kulcsjelenetében meg akarja érinteni az apakocsmárost a hatalmas ujjával, Henryk letérdel, megteremti az apa méltóságát és a fiú engedelmességét: az Apa Király, mert a király Apa. De a Király nem teljes Isten nélkül, vagyis a Király Apja az Isten Apa. Most az apa is térdre veti magát. Úgy térdelnek most egymással szemben, mint Orgon és Tartuffe, mint Menyus és Szifon, mint Andrzejewski és Mifosz; térdelnek és pofákat vágnak egymásnak. A Fiú arckifejezését, az Apa arckifejezését, a Király arckifejezését, az Isten Apa arckifejezését. Mint Moliére-nél is, ebben a jelenetben Tartuffe győz: magára veszi az Úristen arckifejezését: „E szenvedésemet bocsásd meg neki, Isten!” Az Esküvőben: HENRYK Én őelőtle térdelek, ő meg énelőttem. Majmoljuk egymást. Hiszen ez egy majom! (Növekvő dühvei): Ez undorító! ApA Várj csak, nekem nem erre kell. (Háttal térdel Henryknek) Én az Úr színe előtt! Én az Úrhoz fordulok! (1.1027. o.) 443
