Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig
egy olyan színházi forma, amelynek jóvoltából a mai ember a kialudt mítoszok és hiedelmek nélkül is úgy tudná átélni a metafizikai érzéseket, miként a hajdani ember, aki még együtt élt e mítoszokkal és hiedelmekkel?” Artaud A színház és pestis (1933) c. művének egyik leggyakrabban idézett mondata elképesztően (és nyugtalanítóan) közel áll, még stilisztikai megfogalmazásában is, Witkacy 15 évvel korábbi, az első világháború végén írt manifesztumához. Ebben az egymondatos programban, hitvallásban és hivatásról szóló vallomásban ez áll: „Most az a kérdés merül fel, hogy e világban, mely lefelé zuhan, mely öntudatlan öngyilkosságot követ el, létrejön-e azoknak az embereknek a szövetsége, akik képesek lennének rákényszeríteni a társadalomra a színház magasabb rendű fogalmait, és akik mindannyiunkat visszavezetnének a természetben gyökerező mágikus formákhoz, a későbbi dogmák eredetéhez, melyekben hitünket veszítettük.”’ Witkiewicz nemegyszer fejtegette, hogy a társadalmi haladás folyamán, amikor az egyéniség egyre inkább beleolvad a közösségbe, a vallás, majd pedig a filozófia sem képesek már metafizikai érzéseket felébreszteni. Sokkhatást már csak a művészet képes kiváltani, de az összes művészeti ág között is leginkább a színház, amelynek a rítus „hasonmásává” kell válnia, hogy sokkolni tudjon. Artaud-nak, Witkiewicznek is csupa régimódi, szimbolistáktól öröklött tapasztalatai voltak. Már Flaubert leírta, hogy az irodalom azok misztikuma, akik már semmiben sem hisznek. Claudel a „vadság állapotában leledző misztikusnak” nevezte Rimbaud-t. A szimbolizmus korában általánossá vált a vallásos terminológia, mint a kritika és a költői vallomás nyelve. Akkortájt „prófétákról” és „hívekről” írtak, „eretnekekről”, elhivatottságról, beavatottságról, költői kegyelemről, titkok átadásáról, megtérésről. Ez a vallásos szemantika a költői kritikából később átmentődött a színházi manifesztumokba. Talán Craig kezdte először használni. A legutóbbi évtizedben Grotowski a legjellemzőbb példa. Az ő alapterminusai a „szentség” (a színésznek szentnek és mártírnak kell lennie, bár ez egy laikus szentség), az önfeláldozás és a profanizáció. Nem véletlen, hogy Grotowski Artaud-ból kulcs-idézetként ezt választotta: „Ha a mi időnkben van valami igazán átkozott és pokoli - ez a művészi formákkal való megelégedés; pedig a színészeknek olyanoknak kellene lenniük, mint az elevenen elégetett mártíroknak, akik még képesek tanúságot tenni, jeleket hagyni a máglyákról.” * * A fordítás alapjául szolgáló mű: Oeuvres compiles d'Antonin Artaud. Paris, 1964. [A fordító.] 424
