Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
IV. A lengyel Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig
Ezt a mondatot leírhatta volna Witkiewicz is, méghozzá ugyanezekkel a szavakkal (különösen a „pokoli”, az „átkozott” nagyon „witkiewiczes”). E mondat valóban kulcsfontosságú, érdemes elidőznünk mellette. A mártírok, akik elevenen elégedettek, jeleket adnak a máglyáról - a jelek itt igen fontosak: élesen különböznek, de ugyanakkor hasonlatosak is a modem Művészekhez, akik a Formát keresik. A tiszta foma elmélete a festészetben és a színházban Witkacy esztétikájának az alapját képezte. A Létezés Csodája ebben a tiszta formában kell hogy jelt adjon magáról, csak ez a forma tudja kiváltani a „metafizikai remegést”. Ez a Tiszta Forma kifejezés is nagyon régimódi hangzású számunkra, de elegendő, ha a reális életviszonyok destrukciójává kereszteljük át, zárt „mélystruktúrává”, s Witkacy gondolata nyomban mainak tűnik. A Tiszta Forma, a „sokféleségben rejlő egység” természetesen egy szemantikai struktúra, éspedig nemcsak metafizikai értelemben, hanem az élet vonatkozásában is, noha maga Witkacy nemigen volt ezzel tisztában. E forma „triviális”, reális valóságot utánzó avagy reprodukáló jelentései az ő számára véletlenszerűek vagy másodlagosak voltak. Darabjainak mindig az esszenciája és a metafizikája a .jelentéses”, a signans, mely független a jelentőtől. „Az alakok pszichológiája és cselekvései - írta, Artaud-hoz hasonlóan az Új Formákban - nem feltétlenül az események egymásutániságát előlegezi; az alakok pszichológiája és cselekvéssora nem afféle lidércnyomás, mely eleve megszabná a darab szerkezetét.” S még egy figyelemreméltó kronológiai párhuzam. 1915-ben Genfben de Saussure halála után tanítványai közzétették mesterük előadássorozatát. Ez a Cours de linguistique generale* fél évszázadon át forradalmasító hatással volt a humán tudományokra a nyelvészettől az antropológiáig; e kis könyvecskével veszi kezdetét a szemiotika és szemiológia, vagy egyszerűen szólva a kultúra jelrendszerként, nyelvként és kódként való értelmezése. Saussure szerint a nyelv nem valamely, a hang és a jelentés közötti naturális jelenség, hanem a fonémák egymást feltételező oppozíciós viszonya és ismétlődése. Ugyanebben az évben Zürichben, a Cabaret Voltaire-ben Tristan Tzara a reggeli újságból találomra kivágott ollóval egy cikket, aztán továbbszabdalta különálló szavakra, majd összekeverte, és a kalapjából mint sorsjegyeket húzta ki őket, hogy új költeményt rakjon össze belőlük. Francis Picabia egy másik alkalommal négy részre szedte szét az ébresztőórát, s a darabokból egy új „dadatárgyat” rakott össze. Az elkövetkezendő fél évszázadban minden művészeti ág öszszes óráját az utolsó rugóig és csavarig sikerült szétszedni. Barkácsolással a régi * * Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1967. Fordította B. Lőrinczy Éva. 425
