Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)

III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája

szimbolikus jelek dominanciája; példának hozható fel minden olyan színház, amely maszkot használ, a commedia dell'arte, az emblematikus színház, az a fajta színház, amelyben a női szerepeket férfiák játsszák; („fiú-lány” mint ambivalens jel), a Nagy Reform színháza, Mejerhold és Brecht színháza. A naturalisztikus utánzó jel színházát, amilyen a XIX. század második felében az európai polgári színház, és annak későbbi változatait - mind a polgári, mind a kommunista (szocialista realizmus) színházat - inkább szomorú kivételként tartja számon a színháztörténet.

Harmadszor, a vita a rendező vagy a dramaturg beavatkozásának határairól valójában a nem-nyelvi jelek megválasztásának szabadságáról szól. Bár meglehet - ez csak az irodalomtudósok számára bizonyos hogy ajelölt a Faustban vagy a Lear királyban, avagy más nagy drámai szövegekben egyértelmű, esetleg csak néhány hagyományos értelmezésre korlátozódik. De a jelölt mint nem-nyelvi jelrendszer, csekély számú jelenet kivételével, meghatározhatatlan, vagyis nincsen pontosan meghatározva. Hogyha ezek az eszközök a ,jelölt”-et kellene hogy szolgálják, akkor az egyetemi szemináriumok sikeresen helyettesíthetnék a színházat. Nem helyettesítik, mert ajelölő megválasztása a rendező joga.

Fordította Király Nina.

394