Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
III. Shakespeare még mindig kortársunk avagy a rendezés iskolája
A Tiszta Forma Színháztól az Esszencia Színházig „A között a személy között, aki a színpadon vagyok és a között, aki a valóságban, csakugyan fokozatbeli különbség van, de a kettő közül a színházi a magasabb rendű valóság. Amikor élek, nem érzem, hogy élnék. De amikor játszom, akkor érzem, hogy létezem. Miért ne hihetnék a színház álmában, ha egyszer hiszek a valóság álmában? Ha álmodom, cselekszem. És akkor is cselekszem, ha a színpadon játszom. A tudatom legmélye által vezérelt álom eseményei világítják meg a meztelen végzet vezérelte előző napi eseményeket. A színház pedig olyasfajta hatalmas előző nap, amelyben én vezérlem a végzetet Erre a színházra, amelyben magam irányítom személyes végzetemet amelyben a lélegzetvétel a kiinduló pont, a lélegzetvétel után pedig a hang, a kiáltás, azért van szükség, hogy viszszataláljunk a múlthoz, ahhoz az időhöz, amikor a néző önnön valóságát kereste az előadásban; azért van rá szükség, hogy a néző lélegzetről lélegzetre, ritmusról ritmusra azonosulhasson az előadással.” (Antonin Artaud: A könyörtelen színház. Bp., 1985., 208-209. Fordította Betlen János.) 395
