Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
E szenvedések nem csak rémképek nekem: anyám dühödt ebfalkáját fölismerem! (1053-1054)* Az Eumeniszekben már a színpadon is megjelennek. Hús-vér valójukban és vérgőzösen. „(...) Ha korunkban nem tudjuk eléggé méltányolni Aiszkhüloszt, Szophoklészt, Shakespeare-t - úja Artaud akkor ez bizonyára azért van, mert nem érzékeljük színházaik természetét.” Aiszkhülosznál a metafizika látványosan és kézzelfoghatóan jelenik meg. A szívem mindörökké emészti jajkeserv (26) - kiáltja a Kar az Áldozatvivőkben. Prométheuszt egy égi tűzijáték kíséretében, mennydörgés és villámlás közepette taszították a mélybe. A Zeusz által hajszolt lo egy tehén álarcában szalad ki a színpadra, és egy pillanatra sem állhat meg, hadakozik egy láthatatlan bögöllyel, amely véresre csípdesi testét és futásra kényszeríti. A görögök realisztikus és szürrealisztikus képzeletében az istenekkel való egyesülés mindig testi jelleggel bír. Mivel állati testtel rendelkezünk, ahhoz, hogy egy isten kapcsolatot létesíthessen velünk, állat alakjában kell megjelennie, és bennünket is állattá kell változtatnia. Megszállottnak lenni annyit jelent, mint isten által megszállottnak lenni. Aiszkhülosz színháza látványos és az emberfeletti is jelen van a színen. Amikor Oresztész meginog az anyagyilkosság pillanatában, Püládész, Apollón eddig némán hallgató követe felszólítja, hogy engedelmeskedjen az istenek akaratának. Szophoklész Élektrájában azonban Püládész mindvégig hallgatni fog, és egyedül Élektra lesz az, aki hisztérikusan felkiált: Öld meg minél gyorsabban! (1487) A gyilkosság után nem jelennek meg semmiféle Erinnüszök, nem következik sem ítélet, sem megtisztulás. A Kar elszavalja az elcsépelt erkölcsi tanulságot, és elvonul. Oresztész és Élektra maradnak a két holttesttel és a tettükkel. Idegenek a világ számára, a város számára, és most már idegenek önmaguk számára is. Több szó már nem esik közöttük. Azért éltek, hogy megbosszulják apjukat, annak a pillanatnak emléke éltette őket, amikor Agamemnónt meggyilkolták, és az a perc, amikor majd ők gyilkolják meg Klütaimnésztrát és Aigiszthoszt. Ez volt életük értelme. Volt. Most viszont csak két holttest hever előttük. A vér lassan szivárog a tetemekből és minden a múltba vész, a múltba, amelynek már nincs semmi jelentősége. * Aiszkhülosz: Áldozatvivők. Bp., 1971. Fordította Devecseri Gábor. 118
