Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
Főérv - a három színész elve arra vonatkozóan, hogy az öngyilkosság nem történhetett a nézők előtt; másként ui. hogyan lehetett volna eltüntetni a holttestet. Abból következik ez, hogy a vitaepizódban, amelyben részt veszTeukrosz, Aiaszholttestebábú kelletthogy legyen, amit behoztak a színpadra. Gilbert Norwood, Greek Tragedy. London, 1920., 136. Teokrosztés Aiaszt ugyanaz a színész játszotta; deuteragonista játszotta Odüsszeuszt és Tekmésszát; tritagonista - Athénét, a Követet, Menelaoszt és Agamemnónt. Az Oidipusz Kolónoszban - közismerten - az egyetlen dráma, amelynek színpadra állításához négy színész szükségeltetett Feltehető, hogy az Aiasz volt amásik ilyen kivétel. Hiszen a színpadon megjelenített öngyilkosság kivételnek számított a görög tragédiában. Szholiaszta megjegyezte: „Ilyen dolgok ritkák a régi költőknél; s rendszerint (hímökökönjköveteken keresztül értesítenek arról, ami már bekövetkezett ”. Hogyhaasajáts zínpadi intuíciómra hagyatkozom, akkor a kardba való beledőlés jelenete az orchesztrán teljes napfényben játszódhatott le, és Aiasz holtteste ottmaradt a nézők szeme előtt az előadás végéig. Szintén nem világos Tekméssza jelenléte az epilógusban. Teukrosz elküldi őt, hogy fiával téljen vissza (984). Magával hozza Eurüszakészt (1168) és vele marad egészen a tragédia végéig. Jelen van az Odüsszeusszal való epizódban is. Második távozása tehát semmivel sem motiválható; nem hagyhatja ui. magára a gyermekét. De a színpadra történő második bejövetelekor már nem szólal meg, szerepét valószínűleg statiszta játszotta el. Ez már amásodik eset lernte a ránk maradt tragédiákban - azA IkészJisz mellett-, hogy úgy anazt aszerepet először színész játssza, aztán meg statiszta. V. ö. az öngyilkosság jelenete körül folytatott vitában ez utóbbi véleménnyel: Anna Spitzbarths, Untersuchungen zur Spieltechnikder griechischen Tragödie.'/üncb,\94f>.,31. 31. AzAiarz-tSzophoklész fennmaradt művei közül szinte egyöntetűen legkorábbi darabjának tartják és a negyvenes évek elejére vagy végére datálják - a Kiimón halála (i.e. 449) és az Antigoné (442 vagy 441) közé illesztik. Az érvek a következők: a Kórus énekének a versmértéke, s kiváltképpen a párodos archaikus szerkezete; a látványosság és az ábrázolás módja, amely emlékeztet Aiszkhüloszra(Jebb: „meghökkentő effektusok” és az „aiszkhüloszi virágcsokor”); a Kórus aktív szerepe; az el nem temetett holttest motívuma, amely közel áll az Antigonéhoz. Már Kitto felhívja a figyelmet atra, hogy a keletkezés időpontja megtévesztő lehet, ha azt csak a vers mérték-statisztikák adatai támasztják alá (1939). Ezek a módszerek teljesen kompromittálódtak, amikor az 1951 -ben nyilvánosságra hozott kézirat arra késztette a tudósokat, hogy egyöntetűen a legkorábban fennmaradt Aiszkhülosz tragédiának tartsák; az Oltalomkeresők dátumát legalább negyed évszázaddal kellett előbbre hozni, i.e. 468. körűire. Hogyha Shakespeare-től csak négy dráma maradt volna, egy Marlowe-tól, egy Webstertől és Samuel Johnson kritikai írásainak száz oldala, akkor az Erzsébetkori drámaírás és annak későbbi fejlődése nagy rejtély maradt volna a számunkra. Az Oltalomkeresőket főleg a Kórus jelentőségére való tekintettel tartották a legkorábbi műnek, mivel elfogadott nézetvolt, hogy a Kórus szerepecsökken a tragédia történeti fejlődésével. Hogyhaa Bakkhánsnők keletkezésének dátuma ismeretlen lett volna, akkor ennek az értelmezésnek a jegyében Euripidész legkorábbi darabjának kellett volna tartanunk, mert kétségkívül vannak benne „meghökkentő effektusok”, meg az,aiszkhüloszi virágcsokor”. 111
