Király Nina - Török Margit: PQ '95. Magyar színpad - kép - írók (Budapest, 1995)
A változás színháza 1991 - 1995
tenyérnyi színpadon a historikus vágóhíd; elöl, a közönség közé nyúló keskeny földnyelven az archaikus királydráma szereplői, amint számunkra igen ismerősen tartják ki kedvenceiket, pártoskodnak, nyűglődnek a hatalomért, kaszabolják egy-mást, és pillanatnyi érdekeiknek megfelelően változtatják véleményüket. Piszkos kis öldöklések, a nyamvadt középszer történelmi közszerepben — így mutatja a valóság arcát a színházban doktor Christopher Marlowe, hentes és mészáros. Georg Büchnernél a Danton halálá ban (1993) a szabadság gyermekei falják föl egymást. Ha valóban gyermekek labdáznak emberfejekkel, a dráma még kegyetlenebb. A Kamrában, a Katona József Színház stúdiójában .koron aluli' szereplőkkel játsszák el a színmüvet. Az idő előtti kiábrándulás a történelemformáló eszményekből - mint életkori sajátosság — mindig nagyon tragikus. Az előadáson elsősorban a pubertásos undor érződik a politikai vezérkar gusztustalanságai láttán. Lehet persze azt mondani, hogy a mai ifjú politikus elitre korántsem a Saint Just-ök jakobinus elszántsága jellemző, és ma különben sem vérre megy a harc, a köztársasági eszme még nem bukott el, egyelőre a guillotine-nél szelídebb kiszorítósdi folyik. Igen ám, csakhogy a konventen kívül mindig ott van az utca — ahogy az előadás díszletében is —, és a kettő általában egyszerre, sajátos plánváltással működik. Még ha az utca egyelőre üres is. Jól megfigyelhető, hogy mennyivel kidolgozottabb az előadásban a végjáték - a fogvacogtató félelem a börtönben, és a halálba indulás kegyetlen rítusa -, mint az odáig vezető út, a csömör és a manipulativ frakcióharcok ábrázolása. Lehet, hogy ez utóbbinak az ifjú- rendező gyakorlatlansága az oka, de nem zárható ki egészen a demonstratív szándék sem, valamely elidegenítő gesztus a politikacsinálás mechanizmusától. Ennek a fiatalos rossz közérzet-nek így van igazán üzenete a jelenhez. Komolyan kell vennünk azt a kétségbeesett kiábrándulást, amely az előadásból árad. Amikor a diktatúrából demokráciát kreáló rend sorra elemésztette önnön gyermekeit, amikor a közélet .megtisztul" saját legjobbjaitól, amikor már minden emberi érték eltemetődött a meszesgödorbe dobált társadalom-átalakítók hulláival, akkor a legbecsületesebb republikánus özvegye dacos eszeveszettséggel fölkiált: .Éljen a király!'. Ez a kétségbeesett mondat, amely a kiábrándultság mélypontján az .éneién régime'-et kívánja vissza, ritkán hangzik olyan ijesztően, mint a Kamra előadásán. A politizáló előadások egy másik csoportja a múltban elkövetett bűnöket és a bűnösök felelősségét firtatja, illetve a megbocsátás és a társadalmi kiengesztelödés lehetőségeit keresi. Érthető ez egy olyan pillanatban, amikor még nem zárult le megnyugtatóan az a kérdés, hogy földeríthetök-e egyáltalán a több évtizeddel ezelőtt, az 1956-os forrada-lomban eldördült sortüzek felelősei, s ha igen, jogi vagy erkölcsi felelősségre vonásra van-e szükség velük szemben. Meddig tart az igazságszolgáltatás, és hol kezdődik a nemtelen bosszú? Hová vezet, ha a múltat nem lehet végre lezárni, és az egymással megbékélni képtelen ellenfelek, társadalmi csoportok nem szűnnek meg fenntartani a vádaskodás és gyűlölködés légkörét? A múlt föltárásának leghíresebb klasszikus tragédiája az antik bűnügyi dráma, Szophoklész Oidipus király a (1992) Az alternatív Független Színpad előadása azt hangsúlyozta, hogy családi drámáról van szó, amely a közösség nyilvánossága előtt zajlik, és egyértelművé tette, hogy ma már nem létezik olyan közösség, mint az antikvitásban. A Vígszínház (Sátor, 1994) drámaértelmezésének lényege, hogy Oidipus közülünk való, egyszerű fiatalember - a tragédia címéből elhagyták a .király" szót -, aki véletlenül, természetes találékonysága révén lett a hatalom birtokosa. Amikor a hatalomhoz vezető úton öntudatlanul elkövetett bűneivel kell szembe-nézme, előbb gyerekes módon megpróbálja elhárítani magától a következményeket, majd engedve a kérlelhetetlen törvényeknek és a tömeg - a köz-vélemény — részvétlen kegyetlenségének, bele-tórödik sorsába: a büntetésbe. Az előadás arról szól, hogy a legártatlanabb embert is bűnössé, másfelől áldozattá teszi, ha a hatalmi gépezetbe kerül. Nyilván nem véletlen, hogy a vak Oidipus a végén az általa megölt Szfinx .bőrét' maga után húzva botorkál ki a színpadról. A valószínűleg szándékosan depolitizált előadás, amelyben szertartásos és realista motívumok váltakoznak, egyfajta rekviem a politikába .kevert' átlagemberért. A bűn és a bosszú motívuma jelenik meg Heinrich von Kleist első színmüvében, amelynek címe A Schroffenstein-család avagy A bosszú (1994) A Budapesti Kamaraszínház stúdiója mutatta be. A történet voltaképp parafrázis a Rómeó és Júliára. Két rokon család ádáz gyűlölködéséről van szó. A cselekmény kezdetén az egyik család gyilkossággal vádolja a másikat, és bosszút esküszik, noha csakhamar kiderül, hogy az ellenségeskedés sokkal régebbi keletű. Valójában senki nem tudja, mikor kezdődött, és azt sem, mi váltotta ki. Az irracionális indulatok vérfürdőbe torkollanak. A háborúskodásnak, akárcsak Shakespearenél, egy szerelmespár az áldozata: az egyik családfőnek a lánya, a másiknak a fia. Az ok nélküli acsarkodások, amelyeket az előadás olykor ironikusan ábrázol, élénken emlékeztetnek azokra a politikai villongásokra, amelyek közéletünkben zajlanak az egymással szembenálló nézetek szekértáborai kozott Olykor szelídebb parabolák segítenek értelmezni a jelent. A Művész Színház műsorán szerepel Samuel Beckett klasszikus abszurdja, a Godot-ra várva (1994|. A várakozás és az illúziókergetés sokféleképpen értelmezhető metaforája ebben az előadásban nem száraz elméletieskedés. A két főszereplő színész-sztár nem mondja föl a kötelező Beckett-katekizmust. Nem filozófiát akar megjeleníteni, hanem életet. Két clochard a szeméttelepen. Útközben bohóccá maszkírozzák egymást. Egyikük orosz fülessapkában, másikuk hosszú, fekete kabátban. Történelmi emlékeikből ruházkodnak. A szemétlerakó is a múlt kellékeinek halmaza. Trabant-roncs, utcakő, fölismerhetetlen falfirkák a seholsincs országút mögötti horizonton. A színpadképben egymásra rétegeződnek a forradalmak és a kelet-európai barakk kidobált kacatjai. Amikor Vladimir azt mondja, hogy .elbaltáztuk a jogainkat', és nyeléről letépve, a nyakába akasztja a közepén kivágott, fakó nemzetiszínü zászlót, akkor nyilvánvaló, hogy az 1956 múltba temetett, sok tekintetben visszahozhatatlan nosztalgiájára utal. Bohócsapka-koronájával úgy fest, mint egy munkanélküli Lear király, akitől elvették az országát. Töprengései átita-tódnak egy semmire sem jó volt-értelmiségi csepűrágó filozófiájával. Mellette a reáliákhoz tapadó Estragon az örök kisember: én-centrikus kesergő, akit mindig megvernek. A végén, amikor már-már fogyni látszik Godot-váró türelmük, egy kicsit szenvelgőn, egy kicsit dacosan, egy kicsit csak-azért-is módon kiülnek csaknem közénk, a függöny elé. Estragon provokatívan foltekint az égre, mint aki azt üzeni: mit akarsz, meddig várjunk még, meddig hitegetsz, megvagyunk mi nélküled is! A leszámolás az illúziókkal hasonlít egy kicsit ahhoz az általános hangulathoz, amely mostanában jellemez bennünket A két ágrólszakadt csavargó, akit kitettek a szabadságba, az út szélére — mi vagyunk A színházi aktualitás legfinomabb, metaforikus változatát Ascher Tamás rendezései képviselik. A mizantróp (kaposvári Csíky Gergely Színház, 1991) szereplői az előadás korának ruháit viselik. Ez vieuxjeu. előfordult már korábban is. Az az újdonság, hogy Ascher nem keresi meg a darab felső kozép-osztálybeli szereplőinek mai megfelelőit, illetve, lehet, hogy keresi, de nem találja. A mizantróp most nem Céliméne sznob szalonjában játszódik, kulturális kékharisnyák és irodalmi selyemfiúk társaságá-ban, hanem olyan helyen, ahol már nyoma sincs az úgynevezett polgári életformának. Pontosabban csak a nyoma van meg A színhely a századforduló korul épült, magas mennyezetes, központi fütéses, sokajtós bérlakás, amelyet valószínűleg leválasztottak az idők folyamán, és jelenlegi állapotában meglehetősen elhanyagolt képet mutat. A mai kor Céliméne-je ebben a vedlett környezetben nem irodalmi szoarékat ad, nem társasági habituék gyűlnek össze nála affektált fecsejre, előkelősködő pletykáriumra, hanem csak úgy foljárnak hozzá a haverok. Lakása nem irodalmi budoár, hanem konyhából és nappaliból slamposan egybeépített átjáróház. Könyvek helyett papírtányérok és kokakólás reklámpoharak A mai kor Oronte-ja az irodalmi alvilágból való; megvannak az összeköttetései, ezért mindegy, hogy költőnek milyen. Nem is szonettjét felolvasni, inkább provokálni jött ide, biztos a dolgában, bátran lehet nyugodt, kenetteljes, udvarias: fejében már kész a rágalmazó szennyirat terve, amiről majd az utolsó felvonásban hallunk. Acaste és Clitandre valahonnan a kétes üzleti életből érkezik, nyomukban farsangolók vagy szilveszterezők arctalan, bulizó társasága. Arsinoé valószínűleg üzletasszony — kocsiját sofőröstül rendeli a helyszínre —, csöpög a cinikus jóindulattól. Philinte is korfigura: minden bizonnyal újságíró, nyilván konformista és kormánypárti, magatartását ez esetben magyarázni'sem kell. Mi más lehet ebben a Moliére-hez képest fényét vesztett, elsilányodotttársaságban Alceste, mintáz úgynevezett közélettől elundorodott értelmiségi? Az ő kezében már nincs újság, nemcsak azért, mert Ascher VII
