Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)
Staud Géza: Max Reinhardt Magyarországon. "Herr Professor"
bámra. Az az este is felejthetetlen lesz, míg élek. Az első páholyban ült, a színpadtól jobbra, a földszinten. A könyökére támaszkodva, nagyon elörehajolva figyelt. Merően nézett, egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. A második felvonás után a professzorom kíséretében bejött az öltözőmbe. Nagyon komolyan nézett rám, és a következőket mondta:- Hagyja ott az operettet. Menjen át a prózaszerepekre, és maradjon itt a Deutsches Theatemél. Garantálom, hogy nagyon rövid idő alatt a világ egyik legelső színésznőjét csinálom magából. Hülyén bámultam rá. Nem értettem, hogy egyebet is lehet játszani, mint operettet. Nem értettem, hogy olyasvalamit is lehet csinálni, ami miatt aztán talán soha vissza nem mehetek a hazámba, örökre itt tartanak, és el kell szakadnom Imre gróftól. Makacsul nézett a rettenetes átható tekintetével, egy pillanatig le nem vette rólam a szemét, aztán kicsit vontatva, orrhangon, ahogy beszélni szokott, folytatta:- Ha ez mind igaz, amit csinál, ha ez a láva, ez a féktelen temperamentum mind nem tettetés... hihetetlen! ... akkor olyan jövő áll maga előtt, amilyenre még nem volt példa. A másnapi premieren ő drukkolt a legjobban. Rám úgy hatott, mint egy kígyóbűvölő. Különben, miért éppen rám? Mindenkire. Ez a csodálatos bűvölőereje a sikereinek a titka. Különben ez is hibás megjegyzés, mert a sikereinek a titka a hatalmas tehetsége. A bűvölés csak biztos eszköz a céljai elérésére. Lenyűgöző tud lenni. Bódító. Ellenállhatatlan. És ezerszer jaj annak, aki összekeveredik vele. Bármilyen irányban. Valaki, akin nem lehet nyerni. Valaki, akire kivétel nélkül minden esetben rá kell fizetni. Valaki, akit a környezete, a barátai, a tagjai, a szeretői, írógárdája, üzlettársai, feleségei, kivétel nélkül mindenki, aki egyszer a bűvkörébe jut, félistenként kell, hogy imádjon, de akik ebben bűvkörben előbb-utóbb sírva borulnak az asztalra. Nem mondom, hogy állandóan mindig, mindenki csak leborul és sír. Ó nem... Rengeteg az a fény és kellem, amely a tehetségéből és a csengő nevetéséből a környezetére kiárad. Csak rendkívüli tehetségek tudnak olyan őszintén, olyan világos 101
