Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Németh László: Győzelem (1941)
„javukra” teszek: a halálukra van téve. Mert én, az elmenő, csak a te recepted szerint üdvözíthetem őket; úgy, hogy te folytatni tudd! S magam rothasztva értük, Őket is átengedem a rothadásnak. Sántháné. Büszke lehetsz rájuk. Sántha. Mint időre rögzített bombát próbáltam beléjük csenni a lelkemet. Hogy akkor vesse szét ezt a rájuk húzott jólétet, amikor gazdái lesznek az életüknek. „Én, a Sántháné férje: fölneveltelek az anyátoknak. Ti meg dobjátok szét az anyátok világát ... nekem.” De a mi gyermekeink nem voltak alkalmasak erre. A halálnak kellett volna eldobnia engem, s halálommal róni ki rájuk a szegénység iskoláját. Sántháné. A szerencsédet káromlod, szegény. Sántha. Ki érti annak a kínját, akitől visszahozhatatlan messziségekbe úsznak el a saját gyerekei? Most, egy napig azt hittem: Ágnes! Oly szép volt vidáman járni-kelni, egyszerűen és természetesen, ezek közt az emberek közt, akik éppolyan vaktában keresik a jövőt, mint én akartam, amikor te elrémültél rajtam. Hátha ezért kellett - gondoltam - még hét évet élnem. Az ő tízéves korától tizenhétig. Hogy előbb mint gyerek csak húzódjék az én komor hullámtól, aztán vonzódni kezdjen hozzám, begyes kíváncsisággal kíváncsiskodjék körül, míg egy nap, huszonnégy óra alatt, mindent megért, s fölemel: apa, meghalhatsz már. Sántháné. Lehetetlent vársz tőle is, mint tőlem. Sántha. Igazad van. Talán lehetetlent. Ami nekem a legtermészetesebb, az másnak lehetetlen. Ez volt a szerencsétlenségem. Körülnéz. De hát hol van az a gyerek? Föláll, odaszól a legényekhez. Nem látták a leányomat? Azok nézelődnek. Ágnes a falu felől betoppan. Engem keresel, apu? Sántha. A nénéddel beszéltél? Ágnes. Hát itt van? Ó, anya is! Ila jön a határ felöl. Mindent összekerestem ... Itt vagy? Ágnes fölkacag. Szegény, te engem kerestél? Ila. Mindent összejártam. Ágnes. Azt elhiszem. Ahol én voltam, oda te nem tudsz utánam jönni. Sántha. Héthársi Rudolf megkért. Ágnes. Rudi! Ragyogva, trillázva kacag. Sántháné. Mit nevetsz ilyen esztelenül? Ágnes. Én azon, hogy apa egy lélektani kérdést adott fel nekem. Azt akarta tudni, hogy egy szeretni való nagy embertől a szokásai, a múltja, ruhájában egy lehelet, eltilthat-e egy lányt? Az apjához. Én akkor azt mondtam, hogy a lélektan, tudomásom szerint, tapasztalati tudomány, s nekem nincsenek tapasztalataim. Sántha föláll, és feléje megy. És most? Ágnes világítva kiegyenesedik. Nézz rám! Voltam már ilyen? Az asszonyok értelmetlenül néznek rá. Sántháné. Ágnes, te megbolondultál! Függöny 33
