Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Németh László: Győzelem (1941)
NEGYEDIK FELVONÁS Szoba Topánban. Az a helyiség, amelyben Lajos és Ágnes rendezkedtek az előző felvonásban. A nézőtérrel szemben, fejvégivel a falnak, az előző felvonásbeli ágy, mellette a földön szalmazsák, rajt összegubancolt pokróc, lepedő: Ágnes fekvőhelye. A jobb falon könyvesállvány, előrébb a tornácra szolgáló ajtó. A bal oldalon az ágy vonalában rostélyos ablak. Nem az, amin Ágnes nyitotta ki a zsalut; az a szoba elvett falán volt, s a majorra nézett, ezen a falura látni. Sántha az ágyban ül; a háta alá tolt párnákra s az ágy fejvéginek támaszkodva. Lába fölhúzva, tenyerébe támasztott állal bóbiskol. Az ágy és az ablak mellett az előző felvonásbeli nádszék, benne a könyv. Elöl egy széken mosdótál, mellette koffer; az egyetlen darab, ami „lentről” való. Amikor a függöny fölmegy, Sántha néhányat nyög, de nem ébred föl. Utána kopogás az ajtón. Sántha fölriad. Igen. Tiszteletes belép. Sántha. Maga az, tiszteletes úr? Tiszteletes. Álmában zavartam? Sántha. Csak bóbiskoltam. Összeszedve magát. így üldögélek, se ébren, se alva. Rossz jel, amikor az ember szíve minél messzebb akar a földtől lenni. Érzi, hogy nemsoká alákerül. Tiszteletes. Olyan rosszul telt el az éjszaka? Sántha. Jól is meg rosszul is. Itt feküdt mellettem a szalmazsákon a lányom, s időnként feldöcögött, mint kisgyerek korában, a boldogságtól. Énbennem azonban istállójukat érzik — mellére mutat — a lovak. Máskor egy év alatt sem volt annyi rohamom, mint most éjszaka ... Tiszteletes úr már megjárta a falut? Tiszteletes. Még az este lementem. Vártak rám. Sántha. Persze: a nőegylet. Ne törődjön azzal, amit az asszonyokról mondtam. A szerelem mégiscsak nagy dolog. Mint a születés. Ezen a szalmazsákon láttam ... Megvan az írás? Tiszteletes kihúzza. Igen. Töltőtollat vesz ki. Itt kell aláírni. Sántha. Lám, töltőtolla is van. Nekem sem töltőtollam, sem biciklim nem volt soha. Aláírás közben. S ha én ezt aláírom, mikorra tudja a diszpenzációt kijárni? Tiszteletes. Bármikor. Ha kell, már holnapra vagy akár ma is meg lehet szerezni. Sántha. Most, azonnal is? Tiszteletes. A jegyző ügy mondta, igen ... Olyan sürgősnek tartja, professzor úr? Sántha. A lányom kiskorú, s vitatkozni lehet, hogy egy halott apa beleegyezése ... Tiszteletes. Nem kell a halálnak megadni magunkat. Az is egyfajta öngyilkosság. Isten s a természet mindig segíthet. Sántha. Isten s a természet énnekem már segített. Amikor ez az egész elkezdődött, egyetlen orvos akadt, aki őszinte volt hozzám. „A maximum, doktor úr?” „öt év.” S annak épp hét éve. Tiszteletes. Aki hét évet adott, még hét hónapot vagy hét napot is adhat. Sántha. Azt kérdem, meg tudná-e tiszteletes úr csinálni még ma - a hivatalos idő alatt? Tiszteletes. Én, természetesen, azonnal, örömmel. Lehetni lehet. De helyes-e, professzor úr? Sántha. Maga is a múló zavartól fél? Egy gyermek hangulatára építünk. Minekünk nincsenek, tiszteletes úr, múló zavaraink. Ágnes az én fajtám. Tiszteletes. Ha szabad az én kapcsolatomra céloznom: mi már két éve ismerjük a menyasszonyommal egymást, s ami köztünk van, még mindig fejlődik, még mindig nincs annyira érett. Sántha. A Sánthák nem fejlődnek. Mi egyik óráról a másikra tudunk meg mindent. S aztán vagy megcsináljuk, vagy belehalunk. Még mint tudós is: vagy semmit sem tudtam, vagy mindent egyszerre, egy szemvillanásban. Énnekem semmi kétségem sincs, hogy Ágnes a sorsát - nemcsak a maga, az ősei sorsát - találta meg itt fönn, ezen a pusztán. 34
