Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)

Németh László: Győzelem (1941)

Lajos. Amelyik él, azzal együtt. Ameddig élek. Azután meg a másikkal is. Ha az őszön felköltözöm, ide is felhozom. Ágnesre se nézve. Aki a feleségem lesz, annak hallgatnia kell a dödögését. Aki sajnálja érte, hogy ilyen tökéletlen vénasszony menyének kell lennie, sajnálja. Én nem sajnálom. Nem mondhatom egy özvegy asszonynak, hogy vagy finomabb lesz, vagy mehet a házamtól. Ahhoz azt a sok vödröt meg kefét, meg tyúktollat is elő kéne vennem, ami megette őt. S rájuk parancsolni, adjátok vissza, amit az öreg Ácsné bennetek hagyott.

Ágnes. Lajos, én igazán nem tudom, mért mondja ezt.

Lajos. Azt én sem. Tán okításul. A kisasszony azért jött ki, hogy tanulmányozzon bennünket. S a tanulmányhoz az is hozzá tartozik, hogy a parasztembernek anyja is van. Fölrúgja a meszesvödröt. Annak van még csak igazán ...

Ágnes. Mért rúgta föl azt a vödröt?

Lajos. Mert hallgat. Mert nem érdemli meg, hogy kimeszeljem vele ezt a kalibát. Fölszól a szakácsnak, aki akkor gyújtja el fönn a nyári kondér alatt a tüzet. Te, Jani, mondd meg a tiszteletes úrnak, ha végzett, hogy én bementem ma estére a faluba. Indul, de ki, a határ felé.

Agnes. Lajos! Egy kis ideig tétován áll, az apjára pislant, aki a karosszékben elszunnyadt, aztán még egyszer. Lajos! S megiramodva ő is utánaszökik, a határ felé.

Ácsné jön a házból a kiürített batyujával. Magam hoztam el őket a veszedelembe. Magam tettem őket tisztába, mint a halottakat. Vagy lesz többet ilyen párnám, vagy sem. Megnézi Sánthát a karosszékben. De jó, aki pihenni tud. Leáll a talicskához, s nagy deréknyomások közt indulni készül, amikor a falu felől megjelenik Sántháné és Ila.

Sántháné. Az uramat nem látta, jóasszony? A professzor urat.

Ácsné. Énrám nem bízták; énrám csak a párnákat meg a cihákat szokás bízni. Megemeli a talicskát. Ha az nem lesz ott a búsulóban. Meglódul kifelé.

Sántháné a tornácra lép. Bandi, alszol?

Ila az anyja után. Ne keltsük fel, mama.

Sántha lerúgja a lábáról a takarót, s föláll. Éreztelek benneteket, amint jöttök az úton ... A Sátánnak adott egy fát az Isten, ahonnét a világot megrontsa, s ti nem akartok nekem egy napot adni?

Sántháné. Nem a fádat akarjuk bántani. Bár nem tagadom, eléggé fáj, hogy ilyen tüntetőén kijöttél ide. Délelőtt hárman-négyen is voltak nálunk; valahogy szétfutott a tegnapi rosszulléted híre, s most mindenki nagy szemeket mereszt: igen, Topánban? A vöd nem vizsgálhat meg, a feleséged nem ápolhat. Ahelyett, hogy a családodat magad köré szednéd: kihurcoltatod magad erre a szemétdombra ... Jó családja lehet ennek az embernek, hogy így bánik velük.

Ila. Anyukám, ne erről. Ottó is megtiltotta.

Sántháné. Igaz, fontosabb dologban jöttünk. A magam sérelmével nem is zavarnálak; Ágnesről van szó.

Sántha. Az élőket mentitek?

Sántháné. Ebéd után beállít Héthársi: láttam mindjárt, hogy nagy dologban jött. Az orra még lóg, de az arca ünnepélyes, sötét kabátot vett, és nyakkendőt kötött. Ilyen szép nap és ilyen sötéten? - kérdem tőle. - Méltóságos asszonyom - mondja ő, máskor mindig csak Kata méltóságos voltam -, én nem tagadom, hogy a mai napot a truccolásra szántam. De dacolás közben rájöttem, hogy milyen hiábavaló. Itt nincs más segítség, le kell tenni a fegyvert. Ági itthon van? Amíg én megmagyaráztam annak, hogy kinn van Rossz-Topánban! Persze, rád toltam mindent: te makacskodtál, s nem lehetett magadban kiengedni. Egy percre, láttam, megingott, menni akart. De aztán mégiscsak kirukkolt. Most már mindegy: énnekem ma este lejár a szabadságom; én ezzel a gonddal könnyebb akarok lenni, akkor is, ha Ágnesnek olyan fontos ápolónői gondjai vannak abban a népfőiskolában.

Sántha. Megkérte, szóval?

Sántháné. Mért mondod ezt olyan ellenségesen?

Sántha. Mert sokallok ennek a hírnek ekkora sietséget. Várhatott volna holnapig.

Sántháné. Nem várhatott, mert Rudinak határozott kívánsága, hogy amennyiben Ágnes igent mond, azonnal hazajöjjön.

30