Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Németh László: Győzelem (1941)
Ágnes. De ehhez igen sok pénz kellhet? A bérleti díj, aztán a majort rendbe hozni, a gépek ... Van magának elég pénze ahhoz? Lajos. Énnekem nincs; meg nem is lesz soha egy fillérem sem. De van a boltnak. Onnét kiutalványozok magamnak ide a termelésbe. Meg az emberek is hozzák, mert bíznak bennem. Ez a Széchenyi Hitele, amiről a gimnáziumban tanulnak. Az ember abból nő, hogy hisznek neki. S úgy marad fenn, ha érdemes is hinni ... Ágnes. S magának mi az igazi célja? Ez, amit elad meg termel, meg szövetkezik? Vagy hogy az emberek higgyenek magának? Lajos. Természetes, hogy a hit. Nem képzeli, az úriemberek is hogy elcsudálkoznak azon, ha valaki egy ilyen szövetkezetét össze tud hozni, őnekik mindent az állam csinál. Hát még a nép! Egyszerre rájön, hogy másképpen is érdemes szektázni, mint a füzesi hitvallók. A hitért itt is el lehet tölteni, ebben a majorban, egy-két évet. A házra mutat. Mit gondol, milyen pofát verek én erre egy-kettőre ... Benne van ebben minden: tégla meg fa, vályog, csak egy kicsit meg kell sikálni ... Mit szól hozzá: valamikor egész jó formája lehetett? Ágnes. Igen. Az ablakok boltja is mutatja. Lajos. Meg a falábat is akkor verték be, amikor a kőoszlop kidűlt. Urasági ház volt ez. A padlóját is meg lehet újítani. Ágnes. Egész tekintetes úr lesz, ha beleül egyszer. Lajos. Azt nem. Én a tekintetes úrtól a kegyelmesig kihagyom a közbeeső fokokat. Ágnes. S mi lesz mindjárt? Lajos. Vagy ingyenes halott, vagy ... Ágnes. Vagy? Lajos. Aki megéri, megláthatja. Öreg Ácsné a falu felől egy taligán hozza az ágyneműt. Ágnes. Hát ez a nénike mit hoz? Lajos aki a meszeshordón ült, visszanéz. Ez, pihét. Ácsné lezökkenti a taligát. Meg egy taligát s azonkívül a csontjaim is, hogy a nyavalya törje ki. Lajos. Nem tudta legalább a csontjait másra bízni? Ácsné. De igen: ajánlkozott a szógám. A párnákat azonban nem vállalta. Ágnes. Ki a nénike szolgája? Ácsné. A halál, kedveském. Az lesz az első, aki engem fog vinni, nem én az övét ... Talán a kisasszonynak lesz ez az ágynemű? Lajos. Nem, a kisasszonynak pakróc lesz ma a paplana. Az édesapja beteg: annak kell. Ácsné körüljárja Ágnest. Ó, ha tudtam volna. Egy váltás mi lett volna ahhoz a lóganés taligához képest. Igazán idekinn akar a kisasszony aludni? Ezen a lógeron? Ágnes. Miért? Nem illik, nénike? Ácsné. Már hogyne illene. Látott már olyat a világ, ami az úri kisasszonyoknak nem illik? Kipróbálják az ilyet is, hogy a magukét jobban megbecsüljék aztán. Ágnes nevet. Egész jó filozófiája van. Lajos kedvetlen, elhallgat. Na, csak menjen be, nyanya. Ott van az első szobában az ágy. A kisasszonynak is vethet egy vánkost meg lepedőt. Ácsné. Jól van, de sürgős. Szedelőzködik. Az ember addig nem robotol, ameddig beszél. Bevonszolja a ruhát a szobába. Ágnes nevetve utánanéz. Mért hajszolja szegényt? A cselédjük? Lajos hirtelen a szemébe nézve, komolyan. Nem, az édesanyám. Ágnes elpirul. Csakugyan? Lajos keményen. Mi ugyanis zsellérek vagyunk. A négy holdunk mellől apám, anyám is napszámba járt. Ágnes hallgatásától még indulatosabban. Csak azt csodálom, hogy a cipőjét le nem vetette, s rá nem akasztotta a taliga fájára. Mert az igazi szegény asszonyt erről ismerni meg, hogy nem a lábát félti, hanem a cipőt. Ágnes. Maga együtt lakik a szüleivel? 29
