Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
amely mégis olyan közösség-féle volt...” Később: „Remények szállingóznak bennem, hogy összejön még a csapat és végre jó lesz élni. Jó lesz dolgozni. Hiszen egyszer már sikerült, mért ne menne megint.” Karácsonykor egy levelezőlap, ismét, megint, újra: „Nagyon-nagyon hiányzik az egész színház...”1*’9 Egy évvel később, 1974. október 8-án Dobák Lajosnak: „Egyébként szánalmas unalom terjeng — sokszor, sokszor eszembejut Veszprém; ha nem lenne ott az a két tetű, milyen jó is volt ott. Egyébként úgy hallom, hogy Hegyeshalmi lesz nemsokára az igazgató! Lesz még itt egy-két furcsaság. Kérlek üdvözöld nevemben szeretteinket, kettőt kivéve mindenkit.” Furcsaság valóban akad, nem kevés. De Hegyeshalmi László csak 1981-ben lett Veszprémben színházigazgató. Tragédia is árnyékolja Latinovits Zoltán életét. 1974 novemberében meghal Majczen Mária, veszprémi létének egyik emberi-érzelmi tartópillére, oszlopa. November 26-án Latinovits Zoltán búcsúztatja a Farkasréti temetőben. Aztán 1975 tavaszán - megenyhülnek a hatalmasok - Latinovits Zoltán Érdemes művész lesz. Hivatalos fénykép: Aczél elvtárs derűs mosollyal fog kezet a nemzet új érdemes művészével.171 Latinovits Zoltán majdnem ősz. Negyvennégy éves ekkor. „A Parlamentben elsőnek Várkonyi, Kazimir és Marton gratulált repesve, Pétervári »szeretettel« gratulált táviratban. Az embernek kifordul a gyomra.” Másik levél, egy hónappal később: „1975. 5. 18. - Kedves Szokoly Tamás, mélységesen elfogult levele meghatott. Remélem, további életem során inkább meg tudok majd felelni az elvárásnak. Sajnálom Veszprémet, ahonnan 2 ellenségem kipusztított... De újrakezdem.”173 Eltelt két év, a veszprémi seb nem gyógyul. De a veszprémi csapatot - bár szétszóródott - titkos lelki szálak kötik össze. Újra akarják kezdeni. 1975 júliusában levelet ír Cserhalmi György: „Azért, mert nem jelentkeztem - erősen őrizlek - gondolok rád - tanulok tőled. Mindent nézek és hallgatok. Fényképeid és nyilatkozataid alapján örömmel látom, hogy vagy és Tudunk Rólad — mi néhányan (több ezren).” Es: „Talán a Jóisten még melléd kerget egyszer. En nagyon boldog lennék — ha Neked nem számít, akkor is. Jó egészséget, jó pihenést — nűnden jót - érezd szeretetünket — a Te neved van a zászlónkon.” A Te neved van a zászlónkon! Csak nincs vár — színház! -, amelynek ormára azt a zászlót kitűzhetné a csapat. S amikor életében Latinovits Zoltán utoljára — akkor még sem ő, sem más nem tudta, hogy utoljára — interjút ad s összegzi véleményét a világról, színházról, tennivalókról, újra és mindig Veszprémbe kapaszkodik: akkor és ott volt egy csapat, született néhány nagyszerű előadás- azt kellene - ha lehetne - folytatni: „Egyetlen ambícióm van, hogy létrehozzak egy kollektívát ismét, tehát öt évvel Veszprém vagy négy évvel Veszprém után ismét sikerüljön összehozni egy kollektívát, de most már úgy, hogy a műsortervet közösen állítsuk össze, új magyar darabokból. Tehát olyan színházat szeretnék, amely a legújabb írásokból csinál előadásokat, a drámaírók műhelye lehetne ez, és egyben a színészképző hely is, hiszen abban is na^y hiányok vannak. Tehát énnekem az ambícióm az, hogy új magyar darabokat hozzunk létre.” Nem sikerült. 1976. június 4-én eltört egy élet. Es Latinovits Zoltán soha többet nem álmodozott, nem álmodozhatott arról: Veszprémben vagy máshol, de győzni fog. 254
