Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
ményanyagul szolgál. A közügyekben történő tevékeny szerepvállalás, a tanulmányírói feladat s a szépírói munka összefonódó kölcsönösségét számtalan apró tény bizonyítja. Krónikák című, ez idő tájt keletkezett írásában például így ítélkezett: „a mai középosztályi nyaralás: a közöny és tunyaság mérge az egészségvédelem ostyájában. A kis- és nagytisztviselő (mert mi másból áll a középosztály) egész évi egyhangú munkája után »ki akar kapcsolódni«. De hogy kapcsolódik ki? Ügy, hogy beleomlik a strandélet nirvánájába: olajfoltot hagy vízben és homokban, eszi a vajas, dzsemes kávét, a vérmesebbje még a bárba is eljár...”11 Németh László véleménye — és szóhasználata: a strandélet nirvánája - szoros rokonságban van főhőse, Sántha Endre véleményével: a tanulmányíró és szépíró azonos az emberrel, akiben a személyes ügy és az ország ügye szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. Mindez a veszprémi előadás szempontjából azért meghatározóan fontos, mert bár mindenki egyöntetűen a Győzelem című darabot Németh László sikerületlenebb alkotásai közé sorolja, Latinovits Zoltán számára a mű - minden dramaturgiai nehézkessége, megoldatlansága ellenére - két szempontból különösen vonzó lehetett. Egyfelől életét, élete minőségét meghatározó élménye volt a Balaton, a magyar tengerparti nyaralások, a középosztályi lét és életforma. (Csak egy apró, de jellemző példa; az első jelenet szövegébe a rendező Latinovits beékelt epv ironikus mondatot, az úriasszony feleség zargatja így értelmiségi férjét: Fiam, megint ez a cigaretta , s hangulatában azonos módon, ugyanezzel a mondattal jellemez majd egy családi szituációt később, esszéregényében mint szépíró.13) Másfelől a feladatvállalás heroizmusa, a küldetéstudat elszántsága állhatott közel gondolkodásához, érzelmeihez. Személyesen, saját életvitele, életrendje újrateremtésének szempontjából is izgatta az „értelmiségi szerzetesrend” gondolata. Röviddel később így írt: „Hörpölgetem egy jövendő lakás tervét a kert hátuljában. Kommunáról álmodom. Kezdjük el vé^re pénzemen itt, az Endrődiben. Huszárik, Cserhalmi Gyuri kapnak lakást. Majd elterjed...” Ruttkai Éva is így emlékezett: „Hemzsegtek benne a tervek, ötletek, de egyiket sem tudta megvalósítani. Színésziskolát akart, mint Rákosi Szidi vagy Rózsahegyi. Néhány alkalmas jelölttel együtt élni, dolgozni, készülni a hivatásra. Nem a mesterségre, hanem a küldetésre. A villára még egy emeletet húzott volna, tiszta, szerzetesi egyszerűségű szobákat. Nem is lakhelyül elsősorban, hanem az elmélyülés, a belső töltekezés otthonául, ahol a kollektíva és az egyén egyaránt formálódhat, erősödhet, az ensemble-tudat éppúgy kinevelődik, mint a művészi személyiség; a személyes közölnivaló az együttes munkájába torkollik.”15 Nem Németh Lászlót akarta utánozni; de Németh László gondolata másképpen szikrázó egyéniségéhez simulva épült tovább Latinovits Zoltánban: a Győzelem veszprémi színpadra állítása saját, személyes feladatainak, álmainak pontosabb körvonalazását, megfogalmazását is siettette. A Németh László drámáival kapcsolatban elterjedt előítélet — papírszínház — feltételezhetően sem eredeti, sem az idézők torzításában népszerűsödött formájában nem foglalkoztatta. Németh László számára a papírszínház kifejezés annyit jelentett, „hogy a mintegy negyedszáz darabot, ahogy mondani szoktam, én egy papírszínház számára írtam, s ha vagy kilenc-tíz darabom különös véletlenek folytán el is jutott oda, hogy kőszínházban bemutassák, én magam csak igen vonakodva követtem azokat a kőépületbe...” Többféle formában említi Németh László saját „papírszínházát” , soha nem abban az értelemben, hogy nem színpadra szánta műveit, de mindig azzal a hangsúllyal, hogy ezért vagy azért, többnyire politikai megfontolásokból darabjai nem kerülhettek színpadra s így színháza papírszínház maradt, mert csak olvasható s nem látható színház. E kifejezésnek sem az író önismeretéhez, sem ironikus látásmódjához nem volt köze, mint egy felületes kritikus könnyedén megjegyezte , mindössze rosszkedvű tudomásulvétele annak, hogy színpadra álmodott művei csak az olvasókhoz jutottak el. Mindenesetre épp Veszprém volt az a város, amelynek színháza a hatvanas években néhány Németh László színművet sikerre vitt, és Siklós Olga az a dramaturg, aki töretlen lendülettel harcolt Németh László drámai műveinek színpadi elismertetéséért. A Veszprémi pékla, Németh László 1964-ben keletkezett írása egyértelmű bizonyítéka annak: Németh László örült darabjai színpadi sikerének és nyilvánvalóan a drámáit jól ismerő dramaturg, akiről korábban is már elismerően nyilatkozott^ , s Latinovits Zoltán, a rendező személye 1971 őszén biztosítékot jelentett számára, hogy Győzelem című darabja jó és értő kezekbe került. A veszprémi színház az 1971-72-es évadban magyar évadot tartott: tíz magyar dráma bemutatására vállalkozott. Ha semmi más, ez a kihívás is felizzította Latinovits Zoltán alko226
