Suján Andrea, Sz. (szerk.): A színház a 19. századi képzőművészetben. Színészportrék, szerepképek, jelenetképek. A Magyar Színházi Intézet és a Rábaközi Múzeum kiállítása a Városi Kiállítóteremben. Kapuvár, 1983. szeptember 16 - október 31. (Budapest, 1983)
ELŐSZŐ A színház a jelen, a pillanat művészete, a leginkább múlékony az összes művészet közül. Ma, a TV, a videózás korában lehetséges egy színházi előadás komplex élményének, a látványnak és a színészi játék minden összetevőjének tökéletes rögzítése. Ahogy azonban az időben visszafelé haladunk, úgy gyérülnek a színész személyiségét és a színházi előadást megörökítő (auditív és vizuális) források. Kabos Gyula humora közvetlenül megnevettet, mert fennmaradt néhány filmje. Blaha Lujza énekhangját is őrzik még az 1900-as évek derekán készült pyrallemezek, de Jászai Mari hangját már nem ismerjük. írásain és a róla szőlő tanulmányokon kívül azonban őrzi művészetét tengernyi szerepes fotója. Színészfotók azonban jobbára csak az 1860-as évek vége óta állnak rendelkezésünkre. A 19. század derekáig egyedül a képzőművészet, a portréfestészet és a grafika volt a színház és a színész vizuális megörökítője. A színházi tárgyú képzőművészeti alkotások nagy részét közgyűjtemények, a Magyar Nemzeti Galéria, a Budapesti Történeti Múzeum, az Országos Széchenyi Könyvtár és nem utolsósorban a Magyar Színházi Intézet Színháztörténeti Múzeuma őrzik, A most megrendezésre kerülő kiállítás színészportréit, szerep- és jelenetképeit a Magyar Színházi Intézet 19. századi anyagából válogattuk. A katalógus összeállításakor felhasználtuk a Magyar Nemzeti Galéria 1981-ben megrendezett, Művészet Magyarországon 1830-1870 című kiállításán is szereplő szinészábrázolások műtárgyleírását. Több, mint szimbőlikus az a tény, hogy a kiállítás egy másolattal és egy dilettáns (bár egykorú) ceruzarajzzal kezdődik. Kelemen László és Kőtsi Patkó János, a pesti és a kolozsvári első hivatásos magyar társulatok alapítóinak, szervezőinek képzőművészeti megörökítésére nem volt sem egyéni, sem társadalmi igény. A színészet társadalmi presztízse alacsony volt, a magyar nyelvű színjátszás nem volt még közügy, legfeljebb egy maroknyi felvilágosodott nemesi mecénás és a színészek Ugye. Emellett a 18-19. század fordulóján nem alakult még ki a hazai portréfestészet sem, a tehetős főúri családok külföldi mestereknél rendeltek képet. A vándorszínészet korát reprezentálja Déryné Széppataki Róza, Megyeri Károly* Kántorné Engelhardt Anna, Bartha János és Szentpétery Zsigmond portréja. Ezek mindegyike már a reformkorban, az 1830-as évek első felében készült, amikor a színészet a polgárosodásért és a nemzeti kultúra megteremtéséért vívott küzdelemben közüggyé vált. A színészt is közérdeklődés övezte, a legjobbak portréit (kát. 4-6.) a Honmővész című divatlap is közölte. A divatlapok műmellékletei az 1830-as években még túlsúlyban Jévő sokszorosított grafikai eljárással készült réz- és acélmetszetek voltak. Készítőik között találjuk a legjobb pesti rézmetszőket, így Vidéky (Kohlmann) Károlyt és Lipótot, később pedig Fuchsthal-I.
