Suján Andrea, Sz. (szerk.): A színház a 19. századi képzőművészetben. Színészportrék, szerepképek, jelenetképek. A Magyar Színházi Intézet és a Rábaközi Múzeum kiállítása a Városi Kiállítóteremben. Kapuvár, 1983. szeptember 16 - október 31. (Budapest, 1983)

ler Alajost. Szathmáry Papp Károly jeles erdélyi festő a fiatal Szentpétery Zsigmondot még a hagyományos portréfestészet olcsó műfajában, akvarellben mintázta meg. Dérynéről készült portréja már litográfia. Ez volt az az 1810-es évektől Magyarországon is rohamosan terjedő sokszorosított grafikai eljárás, amely gyorsasága, olcsósága és a magas példányszám miatt az 1830-as évek végétől teljesen háttérbe szorította az acélmetszetet.

Az 1860-as évekig kevés kivételtől eltekintve kizárólag ebben a műfajban készültek a színészportrék, szerepképek, jelenetképek. A litográfusok legjelesebbje hazánkban a festőművészként is kiemelkedő Barabás Miklós volt. Egyszerű, erőteljes, plasztikus megfogalmazású, az egyéniség kifejezésére súlyozó litográfiái, különösen népszerű szerepes színészképei a Honderű (1843-1848), a Pesti Divatlap (1844-1848) és az Életképek (1844-1848) mumellékleteiként jelentek meg. Némelyikük 1000-2000-es példányszámot is elért. A litográfiákat a könyvkereskedések és a kőnyomdászok külön is árulták. Az 1848 előtti időszak Barabás litográfiái közül kiemelkedik id. Lendvay Márton és Laborfalvi Róza civil portréja valamint Fáncsy Lajos szerepképe (kát. 11-13.).

A színházi szerepképek és jelenetképek a lapoknak előfizetőket toboroztak, ugyanakkor népszerűsítették a Nemzeti Színház mísordarabjait - a népszínművet (kát. 18-19.) és az új magyar társadalmi drámát (kát. 17, 20.). Számunkra pedig - mivel díszlet- és jelmeztervek ebből az időszakból nem maradtak fenn - fontos információkat nyújtanak a korabeli jelmezekről, kellékekről, sőt a színpadképről is.

Az 1850-60-as években a litográfia legjelentősebb mestere továbbra is Barabás maradt, de más litográfusok is megjelentek, mint pl. Canzi Ágost (kát. 24.),

Rohn Alajos (kát. 9, 35, 36.). Marastoni József volt Barabás után a század legjelentősebb litográfusa (kát. 14, 30, 40, 42.). Legsikeresebbek az 1860-as évek elején a Nemzeti Színház tagjairól készített nagyméretű, önálló lapként árult litográfiái voltak, amelyeken a színész mellképét 8 egészalakos szerepes kép fogta körül (kát. 14.).

Ezek a kőrajzok is mellékletekként jelentek meg az 1850-es évek derekától gombamődra szaporodó divatlapokban: a Napkeletben (1857-1862), a Hölgyfutárban (1849-1864), a Divatcsarnokban (1853-1863), a Budapesti Visszhangban (1853-1857), a Délibábban (1853-1854). Marastoni publikált még a Nefelejtsben (1859-1875) és a Családi Körben (1860-1880) is. A litográfia hanyatlását jelezte a 60-as években az, hogy tömegesen készültek a művészi igényt nélkülöző, száraz, merev, fényképszerű portrék. Marastoni ilyen, műalkotásnak már kevéssé nevezhető munkája pl. a Debreceni tabló (kát. 42.), amely azonban színháztörténeti szempontból jelentős értéket képvisel, hiszen a vidéki színészábrázolások száma (beleértve a fotót is) jóval kisebb, társulati tablóról pedig alig tudunk. Ez utóbbi kategóriába tartoznak Suhajdy György és Elischer Lajos kiállított portréi is (kát. 43, 47-49.).

A Nemzeti Színház első és második gárdájának minden jelentős színészegyéniségét, énekesét, táncosát megörökítették a litográfusok. Színházi vonatkozású olajfestmény, szobor viszont az 1860-as évekig elég kevés van. A színész addig nemII.