Vámos László (szerk.): Dráma és tér. Magyar színházi és televíziós díszlet-jelmez 1979 - 1983. Műcsarnok 1983. április 8 - május 15. (Budapest, 1983)
ben is állandóan jelen van; Kezdi Lóránt, aki a televízió nyújtotta lehetőségek feltárásával és kiaknázásával, a különböző anyagok faktúrájának drámai hatását feltérképezve teremtett olyan sajátos világot, amelyből nemcsak a televíziós, hanem a színházi tervezés is tudott meríteni... A televízióban, a kamerák előtt bontakozott ki Szekulesz Judit érzékeny és sokoldalú, a színek és formák hangulatteremtő erejét hajlékonyán kiaknázó művészete, és Tóth Barna kiemelkedő mesterségbeli tudásról, nagyfokú művészi érzékenységről tanúskodó munkássága is. Az ötvenes évek végén került kapcsolatba a színházzal Fehér Miklós, aki képzőművész-pedagógusból vált alapvetően konstruktív, asszociációs lehetőségekben gazdag és minden esetben a drámai művet híven szolgáló díszletek tervezőjévé; ebben az évtizedben bontakozott ki a Magyar Állami Operaházban az új anyagok, új technikai megoldások iránt rendkívül fogékony, festői látásmódú Forray Gábor tevékenysége is. Ő, mint ösztöndíjas tervező, asszisztensként közvetlenül Oláh Gusztáv mellett dolgozott, és így a legmagasabb szinten sajátíthatta el e művészet mesterségbeli fogásait. A felsorolás természetesen, mint minden efféle seregszemle, esetleges. Az említett nevek azonban, a teljesség igénye nélkül, mégis jelzik azokat a törekvéseket, amelyek tervező művészetünket meghatározták egy jelentős időszakban; azokban az években, amelyekben elindult önálló arculatának kialakítása útján. Külön kell szólni az Állami Bábszínház tervezőiről, elsősorban Koós Ivánról és Bródy Veráról, hiszen munkásságukkal, úttörő jelentőségű alkotásaikkal oroszlánrészt vállaltak bábművészetünk nemzetközi hírnevének megteremtéséből. Koós Iván anyagszerűséget hangsúlyozó, sokrétű asszociációkat ébresztő bábjai mindenek előtt - tárgyak. Humanizált tárgyak: alkotójuk szakított a „megszólalásig” hasonlító, naturalista bábtervezés gyakorlatával, és a legősibb, legtisztább forrásokhoz tért vissza. Ebből a sajátos világból merített ihletet az élő színház előadásaihoz készített, nagyszerű terveinek megformálásakor is. Hasonló közelítés jellemzi Bródy Vera bábjait, bábszínházi díszleteit is: a színpadra kerülő mű irodalmi világából táplálkozó, azt híven szolgáló, mégisszuverén műalkotásokat hozott és hoz létre. Azoknak a művészeknek, akiknek pályafutása az ötvenes-hatvanas években indult, sokféle akadályon, korláton és előítéleten kellett keresztültörniük. Nemcsak a színházaknál meglevő, és szívósan továbbélő irodalom-központúsággal kellett megküzdeniök. hanem azzal az - egy jelentős időszakban a hivatalos kultúrpolitika által is támogatott - ízlésrendszerrel is, amely ez idő tájt a „hiteles” valóság illúzióját keltő, naturális eszközökkel megformált, látványos színpadképet részesítette előnyben. Elvárták, hogy a színpadkép az előadástól, a műtől függetlenül is mutatós, szép legyen, s csak a naturalista megfogalmazást tekintették egyedül elfogadható művészi útnak. Nem volt könnyű a harc, amelyet meg kellett harcolniuk. Igazi nehézségeit, buktatóit csak az mérheti fel. aki veszi magának a fáradságot és egykori terveiket, vázlataikat, elképzeléseiket a megvalósult előadások színpadra került díszleteivel veti össze .. Mégis, az ő szívós, s az előttük haladó generáció eredményeit, tapasztalatait alkotó módon hasznosító munkájuk, az egyetemes színházművészet eredményeire felnőtt módon kitekintő gyakorlatuk nyomán született meg az a sokrétű, összetett, ugyanakkor sajátosan magyar tervezőművészet, amelyet az azóta bekapcsolódó, fiatal generációk újabb és újabb színekkel gazdagítanak, és amely ma már színházi kultúránk elidegeníthetetlen, integráns része. A díszlettervezőket, mint térformáló képzőművészeket, munkájuk - és munkájuk elfogadtatása - során természetesen befolyásolta az a tény, hogy társulataink zömmel régi épületekben játszanak, s az új. vagy felújított színházak színpada sem igazán korszerű. Röviden: olyan színpadokra kellett, s kell tervezniük, amelyeknek technikai eszköztára meglehetősen korlátozott. Ezeket a szűk határokat csak alkotó fantáziával lehetett - és lehet - kitágítani; gyakorta a szükségből kellett erényt kovácsolni. Ilyen körülmények között nincs mód technikai trükkökkel, felszíni csillogással leplezni a tisztázatlan részleteket; itt csak az elmélyült, lényegre törő, koncepciózus munka vezethet eredményre. Alighanem ez a kényszerű helyzet, valamint a felcicomázott, mutatós díszletek egyeduralmának, a naturalista elvárásoknak egészséges ellenhatása magyarázza, hogy napjaink tervező művészeinek meghatározó része elsődlegesen arra törekszik, hogy szigorúan megszerkesztett konstrukciókkal jól játszható teret alkossanak. A járásokat világosan elhatároló, adekvát térformákat igyekeznek minél kevesebb eszközzel megteremteni. A díszlet elsősorban szerkezetével idomul a dráma szerkezetéhez, szolgálja, s egyben kiszolgálja azt; a hangulati hatást, a mű kö/etelte atmoszférát mindenek előtt az anyagok megválasztása, a faktúra hangsúlyozása adja meg. Érthető tehát, hogy a tervezők igyekeznek a felhasznált anyagok körét tágítani, és kifejezőeszközként új - legalábbis a színpadon, ilyen szerepben új - matériákat, a legkülönfélébb műanyagokat, a világítás függvényében teret nyitó vagy teret rekesztő foncsorozott üvegfalakat, áttetsző fóliákat alkalmaznak. Ez a vonzódás a még soha fel nem használt anyagokhoz néha ntár-már öncélúságba hajlik, mégis örvendetes, pozitív jelenség, hiszen újabb és újabb lehetőségeket próbál ki, és tágítja a művészi kifejezés eszköztárát. A jelmeztervezésben is háttérbe szorult, másodlagos szemponttá vált a ruhák stílustörténeti, korfestő hitele csakúgy, mint öncélú látványosságuk. A tervezők a jelmezzel mindenek előtt - jellemezni kívánnak. Az anyagok kiválasztásánál is ez a meghatározó szempont, hiszen a textíliák esése, faktúrája - a durva, vagy laza szövésű vászontól a finom és puha bársonyig - szinte korlátlan lehetőségeket kínál a szereplők egyéniségének, gondolkozásmódjának, társadalmi helyzetének érzékeltetésére. A színvilág, de bizonyos fokig a formakincs is híven szolgálhatja ezeket a célokat. Az egyes ruhákon belül ötvöződő, különböző stíluselemek, a tudatosan vállalt anakronizmusok jó eszközül kínálkoznak bizonyos történelmi analógiák hangsúlyozására, vagy éppen a kontraszthatás segítségével kelthetnek asszociációkat a nézőkben. Rendezőink előszeretettel - sokan csaknem kizárólagos érvénnyel - használják fel a ruhákban rejlő lehetőségeket a fontosnak vélt párhuzamok látványos érzékeltetésére, és a magyar jelmeztervezők rendkívül magas színvonalon, jó érzékkel szolgálják ki az ilyen igényeket is. Bár a hatvanas évek közepétől a hetvenes évek végéig szünetelt hazánkban a díszlet- és jelmeztervezők képzése, ebben az időszakban is jelentkeztek alkotók, és több, jelentős tehetség kezdte meg a pályát. Olyan markáns egyéniségek, akik sajátos látásmódjukkal tovább gazdagították a hazai tervezés palettáját, és műveik ezen a kiállításon is méltó, meghatározó helyet foglalnak el. Többen közülük külföldön ismerkedtek meg a szakma fortélyaival. Gyarmathy Ágnes például Lengyelországban tanúit, és bár e kiállításon csak néhány, kevésbé jelentős munkája képviseli - szólnunk kell arról, hogy fontos szerepet játszott a lengyel színházat megújító művészek eredményeinek hazai tervező művészetünkbe történő beépülésében. Szlávik István a Szovjetunióban szerzett tapasztalatok alapján az aprólékosan kidolgozott részletekből nagyvonalú, már-már szürrealista látomássá összeálló színpadképnek, az orosz színházi tervezés régi hagyományokat megújító gyakorlatának szerzett színházainkban polgárjogot. Más művészeket a képző-, illetve az iparművészet, az építőművészet területéről csábított el a színház varázsa. Voltak jelentős művészegyéniségek, akik csak „kirándultak” erre a területre - a többi között tervezett díszletet Bálint Endre és Hincz Gyula is, a magyar képzőművészet e két kiválósága, és Keserű Ilona festőművész hosszabb ideig elsősorban tervezőként dolgozott - ezért munkáikkal e tárlaton már nem találkozhatunk; másokat viszont végleg magához láncolt a színház világa. Pauer Gyula például, aki szobrászból lett színházi tervező, a színpadon találta meg az általa vállalt stílus, a pszeudo kiteljesedésének igazi lehetőségeit. Neki, s a vele azonos elvet valló művészek körének vitathatatlan szerepük van abban, hogy a közelmúltban főként a mostani kiállítás által reprezentált években - már oldódni kezdett a szigorúan konstruktív szemlélet, és a konstruktivitással némileg ötvöződve, egyre nagyobb teret hódított a dramaturgiai funkcióval felruházott látvány-attrakció, általában az attraktivitás. Mindent összevetve, a különböző szakmai előélettel, különböző tapasztalatokkal rendelkező művészek bekapcsolódása színházi életünkbe, szerencsés vérátömlesztésnek bizonyult. Tovább tágította a színházi térformálás eszköztárát, még színesebbé, hajlékonyabbá tette a magyar színházi tervező művészetet. Mégis, bármily rangos helyet vívtak ki maguknak a más területekről verbuválódó, s a színházi gyakorlat kohójában igazi színházi emberré edződő tervezők, az évek múlásával mind nyilvánvalóbbá vált, hogy csak ezen az úton nem lehet biztosítani a tervezői utánpótlást. A színházak egyre növekvő igényeinek kielégítése, a televízió területén évről évre hatványozódó feladatok megoldása érdekében, több éves gondos előkészítő munka után újra megindult a tervezők felsőszintű képzése; ezúttal a Képzőművészeti Főiskolán, Szinte Gábor festőművész irányításával, aki már több mint két évtizede tervez rendszeresen díszleteket, és munkáiban kiválóan tudja hasznosítani a művészetek más területén elért eredményeit. Bár az itt tanuló hallgatók munkássága még nem játszik igazán jelentős szerepet színházi életünkben, alkotásaik joggal kaptak helyet ezen a kiállításon. S a tanszék léte, munkája önmagában is pezsgésben tartja, továbblépésre serkenti a magyar tervező művészetet, írásom elején már utaltam arra, hogy színházi képzőművészetünk, a tervezők munkássága ma már nemcsak a hazai színpadi művészet szerves része. Erős szálakkal kapcsolódik a világ legújabb művészi törekvéseihez, s ezek gyakran éppen a tervezők közvetítésével jutnak el Magyarországra. Nemzetközi sikereinkben nem kis része van a tervezői munkának; utaltam már arra, hogy az Állami Bábszínház hírének, rangjának megalapozásában. világhírének megteremtésében kiemelkedő szerepe volt az ott dolgozó tervezőknek, az általuk megalkotott, szuverén és meggyőző formakincsnek, látványvilágnak. A színházi tervezés magas színvonalát, művészi rangját, teremtő korszerűségéi a nemzetközi kiállításokon bemutatott anyag sikere, több díj és elismerő oklevél is igazolja. A prágai Quadriennálén például Schaffer Judit, majd Koós Iván kapott ezüst érmet, Növi Sad-on pedig a magyar jelmeztervek és jelmezek kollekciója szerzett hasonló elismerést. A színházi életben tapasztalható pezsgés, az újat akaró és újat hozó előadások magukban foglalják a tervezők munkáját, teremtő fantáziáját; ugyanúgy, mint ahogy az itt kiállított tervekből, rajzokból, makettekből szükségszerűen kirajzolódik - egész színházi kultúránk keresztmetszete. Néhány éve, az első díszlet- és jelmezkiállításokon, a bemutatott anyagot nézegetve még azt kellett mondanunk, hogy a kiállított tervek többet Ígérnek, mint ami megvalósult, a makettek több lehetőséget kínálnak, mint amennyit az előadás kihasznált. A most bemutatott anyagot szemügyre véve örömmel állapíthatjuk meg, hogy ez a helyzet gyökeresen megváltozott. Aki rendszeres látogatója a magyar színházaknak, tudja, hiszen látta, hogy az előadások túlnyomó többségében ezeknek a terveknek csaknem valamennyi rejtett értékét kibontotta, hasznosította az előadás. Ha mérlegre tesszük az elmúlt évek küzdelmeit, azt kell mondanunk, hogy alighanem ez a tervező művészek odaadó, szívós és kitartó munkájának legfontosabb eredménye, legnagyobb sikere. Művészetük nemcsak hatott a közönségre - vissza is hatott arra a közegre, amelyben dolgoztak. Tevékenységük eredményei beleépültek a színházi munka minden részletébe. Csík István színikritikus
