Vámos László (szerk.): Dráma és tér. Magyar színházi és televíziós díszlet-jelmez 1979 - 1983. Műcsarnok 1983. április 8 - május 15. (Budapest, 1983)

AZOK A DÍSZLETEK ES JELMEZEK»

amelyek az elmúlt években egymástól függetlenül, az ország térben távoli színpadain élték önálló életüket, estéről estére megteremtvén egy-egy előadás sajátos, öntörvényű képi világát, vagy a televízió képernyőjén tették teljessé a művészi élményt, most a Műcsarnok termeiben adtak egymásnak találkozót. Itt, a díszlet- és jelmeztervezők országos seregszemléjén, egymás mellett felsorakoztatva, már nemcsak önmagukat, önnön értékeiket képviselik. Túl azon, hogy a tervezők, a magyar díszlet- és jelmeztervezők munkájáról, művészetéről vallanak, túl azon, hogy sajátos, egyéni alkotói világok vegykonyhájába nyújtanak bepillantást - egész hazai színikultúránkról adnak átfogó képet.

E sorokat olvasván sokan valószínűleg megütközve kapják fel a fejüket. Szinte hallom a hitetlenkedő kérdést: hát lehetséges ez? A díszletek, jelmezek, pontosabban a tervezői elképzelések felvonultatása, mint színházi kultúránk tüköré? Nem túlzás ez egy kicsit? Hiszen sokan még azt is vitatják, hogy magáról a tervezői munkáról képet lehet adni egy kiállítás keretei között! Nyugtalanító és valljuk be, nem egészen alaptalan kérdéseket fogalmaznak meg: lehet-e, szabad-e a térben és az időben egyaránt élő színházi teret, a mozgásban, a színek és formák állandó változásában megfogalmazott látványt, képi világot „megfagyasztani”? Adhat-e hiteles képet egy díszletről, amit kikapcsoltunk az előadás folyamatából, a bemutatott terv, vagy akár az aprólékosan kidolgozott makett? Hiszen még ez utóbbi sem érzékeltetheti, hogy az adott tér változásaiban hogyan funkcionál! Azonos lehet-e önmagával az a jelmezterv, vagy akár a megvalósult ruha, amely már nem mozog a színpad forgatagában, és színeit sem szólaltatják meg a világítási effektusok? Ha nem látjuk, nem tudjuk, mennyire vannak összhangban viselőjük mozgásával, színészi egyéniségével ?

Ezekre a kérdésekre csak maga a kiállítás tud - és bizonyos vagyok abban, fog is - megnyugtató választ adni. Bízom abban is, hogy nemcsak önnön létjogosultságát fogja igazolni, hanem azt a merész kijelentést is, amit a bevezető mondatban megfogalmaztam.

Való igaz, a színházi tervezés nem „kiállítási műfaj”. A tervezők munkája, tehetsége nem a vázlatok míves kidolgozásában, a szép, festői vagy grafikai megoldásokban teljesedik ki, hanem a megvalósult előadásban. Mármár közhelyszámba menő igazság az is, hogy igazán jó díszlet csak a jó előadás díszlete lehet de éppen ezért, nagyon is elképzelhető, sőt, kézenfekvő, hogy az egész színházi kultúra keresztmetszetét láthassuk a tervezők munkáját reprezentáló tárlaton! Különösen akkor, ha a kiállítás rendezői, mint jelen esetben, a tervek mellett makettekkel, színházi fotókkal, kész jelmezekkel és díszlet-elemekkel közelítik egymáshoz a terveket és a színházi valóságot. De nemcsak erről van szó.

A színpadi tér, a díszlet és a jelmez egyre kevésbé függetleníthető az előadás szerves egészétől. A színházi tervező ha valóban az - ma már nem csupán látványt, vagy teret alkot, és nemcsak a drámai mű atmoszféráját, hangulatát fogalmazza meg önálló képzőművészeti eszközökkel. Művészete szükségszerűen integrálódik a színházteremtő munka egészébe, ez pedig azt jelenti, hogy a tervezői munkában már a kezdet kezdetén megjelenik, és egyre nagyobb és nagyobb teret követel magának a majdani előadás víziója. A vázlatokban, tervekben, makettekben is ott rejlik csírájában, a később megvalósult, kiteljesedett produkció; aki csak egy kicsit is fogékony a színház művészetére, az itt bemutatott alkotások sokszor csak vázlatosan odavetett színei, formái, jelzései mögött is megérzi az előadások eleven lüktetését.

A hazai tervezés, ezt nyugodtan kimondhatjuk, az elmúlt években egyre fogékonyabban rezonált a világ különböző, távoli pontjain születő új színházi törekvésekre. Fogalmazhatnánk úgy is: azonos hullámhosszon volt és van a kelet és nyugat korszerű színházaival. Nem követi őket, nem másolja, hanem saját, és sajátosan magyar világba integrálja legjobb eredményeiket, s miközben magába olvasztja mindazt, amit értéknek érez, nemcsak kap, hanem ad is az egyetemes színikultúrának.

Joggal lehetünk erre büszkék, hiszen a magyar színházi művészet történetének sajátos vonása, hogy a színpadi tér és az előadás teremtette látvány tudatos megtervezése viszonylag rövid múltra tekinthet vissza. Az a ma már magától értetődő gondolat, hogy a játék terét, az előadás képét a képzőművészet eszközeivel a dráma szolgálatába lehet, sőt kell állítani - nehezen szerzett magának polgárjogot.

Nehéz lenne eldönteni, hogy a hazai színjátszás irodalom-központúsága szorította-e háttérbe a látvány szerepét, avagy éppen ellenkezőleg, azért vált a magyar színház irodalom-centrikussá, mert a látvány megteremtésének hiányoztak a feltételei; az azonban tény, hogy a tudatos tér-alakítás, az alkotások belső mozgását is kifejező szín és forma nehezen vívta ki az őt megillető, integráns helyet a drámai művek életrekeltésének folyamatában.

Bár a századforduló táján, az egyre egyetemesebbé váló európai színikultúra hatására hazánkban is felismerték a látvány jelentőségét az összetett színházi élmény megteremtésében, és Kéméndy Jenő személyében - ő elsősorban a színpad technikai lehetőségeinek kihasználásával, az emelhető és süllyeszthető játéktér, a forgók, a világítási effektusok értő alkalmazásával, különböző trükkökkel, így repülő sárkányokkal, úszó rajnai sellőkkel járult hozzá az előadások sikeréhez - megjelent az első igazi díszlettervező egyéniség is Magyarországon, a tervezői munka többékevésbé leszűkült a költségvetésből gazdálkodó nagy színházak, így a Magyar Királyi Operaház, a Nemzeti Színház előadásaira. Kéméndy Jenő nagyszabású elképzeléseit az alkotó fantázián túl az Operaház akkor világszínvonalon álló színpadtechnikai berendezései is inspirálhatták...

A tervezett jelmezek létjogosultságát még a díszletek szerepénél is később ismerték fel és ismerték el. Ennek a tevékenységnek az elfogadtatásában és művészi szintre emelésében Nagyajtay Teréz játszott kiemelkedő szerepet. Dekoratív ruhaterveiben mindig fontos szerepet kapott a színész dráma-követelte mozdulatrendszerének szolgálata; az egyes anyagok tulajdonságainak hangsúlyozásával, új anyagok színpadi alkalmazásával a szereplők jellemformáló-jellemteremtő munkájához is adott fogódzót.

A tervezői munka rangja, tekintélye századunk első évtizedeiben ugrásszerűen növekedett. Jól példázza ezt színházi művészetünk egyik legnagyobb alakjának, Oláh Gusztávnak az életútja, aki díszlet- és jelmeztervezőből vált rendezővé, az Operaház vezető főrendezőjévé, meghatározó jelentőségű, színházteremtő egyéniséggé, akinek a művészete már túlnőtt az országhatárokon. Nemzetközi hírnevét elsősorban egyetemes alkotó tevékenységének köszönhette: gyakran egyedül végezte el a színpadra állítás valamennyi művészi feladatát. Mint tervező, mindig a szövegből, a partitúrából indult ki, az operák zenei nyelvezetét igyekezett a színek és formák nyelvén újrateremteni. Bár építésznek indult, díszletei inkább festőiségükkel, mint architektonikus szerkezetükkel hatottak; ugyanakkor, mint gyakorló rendező, pontosan ismerte a jól játszható színpadi tér megteremtésének, felépítésének fortélyait is.

Sajnos, azokban az években, amikor Oláh Gusztáv már az egyetemes színházművészet szempontjából is jelentős színpadképeket teremtett Hevesi Sándor, vagy Márkus László mellett, és saját rendezéseihez is megteremtette az adekvát színpadi látványt és teret, színházaink túlnyomó többsége még nem tudott túllépni a díszlet-festő sablonokon. Sajnálatos kettősség alakult ki; néhány nagy színház - az Operaház, a Nemzeti Színház, a Vígszínház - kivételével csak a felszabadulást követően született meg a drámát szolgáló, egyedi, tervezett díszletek és jelmezek iránti igény, s főként a színházak állami kezelésbe vétele után, gazdasági helyzetük stabilizálódásával párhuzamosan válhatott csak általános követelménnyé. Ezzel a folyamattal egyidejűleg, s ennek eredményeként bontakozott, bontakozhatott ki azoknak az alkotóknak a művészete, akik a nagy, állami színházak tervező műhelyeiben ismerkedhettek meg ezzel a tevékenységgel, itt sajátították el a szakma fortélyait, és az új körülmények között kitágult a tér képességeik érvényesítése előtt. Márk Tivadar színgazdag, hatalmas formakincset felvonultató jelmezei - amelyek egy kor öltözködési szokásaihoz való hűség korlátái között is, a dráma érdekében stilizáltak - szinte meghatározták és jellemezték színházi művészetünk egy időszakát, csakúgy, mint Varga Mátyás konstruktív, mégis festői térformáló művészete, amely valósággal iskolát teremtett, s hatása máig is érezhető. Upor Tibor díszletterveit - látványosságuk mellett - a tér racionális megszervezése, gondos, építészeti megszerkesztése tette oly sok előadás fontos hatóelemévé; Fülöp Zoltán munkásságát rendkívüli stiláris érzékenysége, a képzőművészet területéről a színházhoz érkező Köpeczi Bócz Istvánt a grafikus látásmód, így a finom részletek irátiti érzék jellemezte. Rajkai György a színpadi tér hatásos megteremtésén túl a színház egész terének, és a különböző terek színházi célra való felhasználásának lehetőségeit kutatta; a porond-, az aréna-színpadok hatásmechanizmusát elemezve igyekezett a doboz-színpad, a rivalda művészi korlátáit lebontani. Mialkovszky Erzsébet ruhaterveit alkotójuk finom és érzékeny realizmusa, az aprólékos és gondos megfogalmazás tette hatásossá.

Ezekben az években a megnövekedett feladatokkal és a megnövekedett igényekkel érzékeny kölcsönhatásban megindult a díszlet- és jelmeztervezők felsőfokú, főiskolai szintű képzése is. Ezzel tulajdonképpen eljutottunk a mához, hiszen napjainkban a magyar színházi tervezés arculatát - néhány, most is aktívan dolgozó idősebb mester, a művészetek más területéről átkerült alkotó, és az örvendetesen növekvő számban jelentkező fiatalok mellett - alapvetően azok a művészek határozzák meg, akik ebben az időszakban, az alatt a másfél évtized alatt szereztek diplomát, amíg ez a képzés az Iparművészeti Főiskolán zajlott. Az 1949 és 1964 között végzett művészek alkotásai igy hangsúlyos szerepet kapnak a Műcsarnok termeiben, ezen a most nyíló kiállításon is.

Kik ezek a művészek? Közéjük tartozik Scháffer Judit, jellemábrázolásra törekvő, s az anyag faktúráját, természetét a művészi célok érdekében messzemenően felhasználó terveivel, ruháival egy új magyar jelmeztervező iskola megteremtője lett; Wieber Marianne, akinek munkái - a tervek csakúgy, mint az elkészült ruhák - oldott festőiségükkel, lényegre törő, karaktert teremtő szín- és formavilágukkal a legjelentősebb tervező művészek közé emelték alkotójukat; Jánoskuti Márta, akit terveinek, jelmezeinek világos tagolása, a drámai kontrasztok tudatos és hatásos kiemelése és dramaturgiai felhasználása jellemez; Vágó Nelly, aki a korszerű látásmódról, s a mindent az előadás céljának alárendelő tervezői alázatról tanúskodó munkáit már első megfogalmazásban is míves grafikai pontossággal dolgozza ki...

Ezekben az években végezte el a főiskolát Csányi Árpád is, akinek díszletei a pályakezdő romantikus festőiségből a későbbi, nagyszerűen játszható, konstruktív tér-kompozíciókban is megőriztek annyi emocionális töltést, hogy azok óhatatlanul saját bűvkörükbe vonják a nézőt; Székely László, aki funkcionális téralakításával, szigorúan megszerkesztett díszletkonstrukcióival az architektúrának elsődleges szerepet biztosító tervezői stílus legeredetibb és legkövetkezetesebb képviselője; Jánosa Lajos, aki - bár tevékenységének jelentős részét a Magyar Televíziónál végzett munkája teszi ki - a felhasznált anyag és a dráma követelte mozgás szerves összhangjának megteremtésére törekvő, a térformálás és atmoszférateremtés rendkívül változatos eszközeit mozgósító díszleteivel színházi életünk