Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

Romeo szokás szerint komor, zárkózott hangulatban jön meg, nem örül sem apjának, sem unokafivérének. S megkezdődik a vita, az első jelenet, amelyben Romeo szerepel.

Megjött, de az utcán meglátja rokonát, akivel nem akar találkozni, akivel nincs kedve beszélgetni. (Talán épp ezért nem szabad, hogy Benvolio nyíltan nekiszegezze kérdéseit. Jobb ha kerülő úton kezdi a beszélgetést.)

Romeo Benvolión kívül távolodó apját és anyját is meglátja. A dolog világos — most újra faggatják majd, mi bántja, miért rosszkedvű. Ki akar térni a találkozás elől, másmerre szeretné venni útját, de a következő pillanatban idejön, lehuppan a korlát szélére, fejét mélyen lehorgasztja, megcövekeli magát, egész magatartása ezt mutatja: hiába is kérdezősködöl, kár a fáradtságért, úgysem mondok semmit.

A színházban számtalan érdekes szituáció adódhat. Vannak olyan jelenetek, amelyekben az érdekesség egyedüli forrása két ember összecsapása. Mi pedig elszoruló szívvel figyeljük, mi lesz összecsapásuk kimenetele. Az egyik befelé fordulva, zárkózottan ül, mint egy kagyló. A másik viszont attól tart, hogy egy óvatlan kérdés megszakíthatja beszélgetésüket. De lám, szó szót követ, a beszélgetés megindul, és bár ismerjük a darab meséjét, mégis kíváncsian találgathatjuk, mire jutnak egymással? De vajon valójában ismerjük-e a mesét? Tudjuk-e, milyen pazarul vezeti Benvolio a beszélgetés fonalát unokatestvérével? Hiszen csak általánosságokat tudunk róla. Nem tudjuk, hogyan kezdődik ez a beszélgetés, és milyen pontosan árnyalt logikai fordulatokat vesz. Végül pedig nem tudjuk azt sem, hogy Romeo komor zárkózottsága szorosan összefonódik a hihetetlenül forró vággyal, hogy feltárulkozzék, kiöntse szívét, megszabaduljon a tehertől, amely szívét nyomja. Mi is ez a teher? Tudjuk, hogy végül is bevallja Róza iránti szerelmét. De azt nem tudjuk, hogyan is teszi ezt, mit titkol el, és miért bontakozik ez ki épp ilyen sorrendben? Emlékszik-e bárki is arra, hogy Romeo nem szerelmesen siránkozik Rózájáról, hanem nyögdécsel, üvölt gyűlöletében, elkeseredésében. Talán még Werther sem érezte így magát öngyilkossága küszöbén. Róza megkínozta, meggyötörte, hideg és elérhetetlen, eljuttatja a felismeréshez, hogy a gyengédség lehet éppoly kínzó, mint a gyűlölet. Romeo kínlódása nem gyerekes jajveszékelés. Szerelmi gyötrődése engesztelhetetlenné, gyanakvóvá tette. Reménytelen düh sistereg

74