Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
leg mindenki ismeri, ismerem magam is. De Szoljonijban a végletekig kiéleződött. Bejön - kutyába se veszik. Élcelődik - senki nem neveti el magát. Rá sem hederítenek, ostoba fráternek tartják. Jónapot — mondja, de válaszul a többiek csak a foguk között morognak valamit. És ott állsz köszönésre nyílt szájjal, ránézel arra, aki még csak észre sem vesz, és valami kellemetlen dolog kezd érlelődni benned. Csip-csip-csip - figyelmeztet mindenkit Szoljonij -, ne tegyetek gyilkossá, két embert már megöltem, nem akarok egy harmadikat is megölni. És ráadásul még itt van az is, akit szeretek, de elvonják a figyelmét rólam, nem engedik, hogy rám figyeljen stb. stb. Amikor Szoljonij azt mondja, hogy Lermontovra hasonlít, talán nem az arcukra érti ezt, hanem a természetükre - mindketten féltékenyek, sértődékenyek és magányosak. Szoljonij két embert ölt meg párbajban, és úgy érzi, keze azóta hullaszagot áraszt. Ez a gondolat kínozza szüntelenül, sőt attól tart, hogy a szagot mások is érzik, ezért titokban időről időre kölnit hint a kezére. Pedig az emberek rá se hederítenek. Egyszerűen kérik, hogy menjen ki a szobából. Beléptem a szobába, kényelmesen elhelyezkedtem — Vaszilij Vasziljevics, ide nem ülhet! Kérem, menjen el innét! Aztán látom, hogy kerülgeti Tuzenbach Irinát — csip-csip-csip... Nem akarok gyilkossá válni, ne hajszoljanak gyilkosságba, ne feledjék, mennyire sebezhető vagyok, ne tegyenek úgy, mintha a szobában sem lennék, sőt, mintha egyáltalán nem is léteznék: élek, gondolkodom, érzéseim vannak, én nem vagyok rosszabb másoknál, sőt, talán jobb, becsületesebb, nemesebb lelkű is vagyok. De kezdetben mindez még nincs benne a szerepben. Az elején szinte normálisan mennek a dolgok. Irina születésnapja van, a vendégek beszélgetnek. Csebutikin butaságokat olvas fel az újságból. Én pedig ugyanúgy viselkedem, mint a többiek. Nekem is vannak a beszélgetésbe illő kis fordulataim, melyekkel fenntartható az általános társalgás és élénkség. Szívesen, tiszta szívvel teszem ezt. És mintha el is fogadnának olyannak, amilyen vagyok. Minden később kezdődik, amikor megérzem, hogy Tuzenbach szerelmes Irinába, hogy mindenki fecseghet bármiről, amiről csak akar, de az én számomra kínszenvedést jelent még az is, ha kinyitom a 37
