Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

Amikor azonban Lavrov Molcsalint játszotta, megértettem és megéreztem a figurát. Találkoztam már ilyen halk, buzgó hivatal­nokkal, találkozott vele Lavrov is, ismerte ezt a típust, talán fel­fedezte önmagában is, egyszerűen Molcsalinná vált, mert ha nem vált volna eggyé vele, nem tudta volna oly természetesen megma­gyarázni Csackijnak, hogyan vált vérévé az engedelmesség. Lavrov közel hozta magához ezt a jellemet, vagy ideiglenesen közeledett felé. Nem Lavrov volt immár, hanem Molcsalinná vált, vagy ha úgy tetszik, egyszemélyben volt Lavrov és Molcsalin. Itt azonban nem Lavrovról van szó, és nem is Szoljonijról — ha­nem Szoljonijnak valamiféle álarcáról, amely számomra nem mondott semmit azon kívül, hogy viselőjében rejtélyes és furcsa típussal van dolgom. Ki hát Szoljonij, és miről van szó? Hogyan közeledjek hozzá? Normális ember lévén, Tuzenbachot jobban szeretem Szoljonij­­nál; hogyan érjem el, hogy szükségszerűnek érezzem a párbajt, hogyan érjem el, hogy le akarjam lőni Tuzenbachot, mint egy szalonkát? Utána pedig hadd ítéljék el Szoljonijt velem együtt. Velem együtt! Máskülönben Szoljonij nem lesz igazi hús-vér em­ber, máskülönben mások sem érthetik meg őt. Lehet, hogy a nézők elítélik, de világosan látniuk kell, milyen motívumok hatá­sára cselekszik így. S e motívumoknak emberileg érthetőeknek kell lenniük. Sőt mi több, az ÉN motívumaimnak kell lenniük. Brecht ugyan másként fogta fel a színész művészetét, de Brechtre majd máskor hivatkozunk. így tehát meg kell találnom Szoljonijban önmagamat és Szoljonijt önmagámban. Eszembe jut egy ismerős színész, aki gyakran bejött a kulisszák mögé, a társalgóba, s hangos „jónapot"-tal köszönt. De a többi tíz színész éppen vagy olvasott, vagy sakkozott, ezzel­­azzal foglalatoskodott, és senki nem köszönt vissza, vagy csak nagyon halkan dünnyögött valamit. Az újonnan érkezett arca elfelhősödött. Az általános hallgatás nyilvánvalóvá tette számára, milyen szánalmas helyet foglal el ezek között az emberek között. Csapnivalóan rossz színész volt, később azonban átnyergelt az iro­dalmi pályára, és ott eléggé érdekes és elismert fiugra lett. Mindig tele volt a legkülönbözőbb érzésekkel és gondolatokkal, sikertelen embernek tartotta önmagát, és ami mindennél rosszabb, feltéte­lezte, hogy mások is így vélekednek róla. Ezt az érzést valószínű-36

Next

/
Oldalképek
Tartalom