Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

zékonysága, törékeny alkata. Szmoktunovszkij kora is megfelel a szerepnek.

Versinyin negyvenhárom éves, valójában még fiatal. Vándoréletre kényszerül - egyik évben itt, a másikban ott. De fel sem merül benne a gondolat, hogy otthagyja a hadsereget. Éppúgy nem gondol arra sem, hogy elhagyja feleségét, HISZEN EZ IS KÖTELESSÉG. Vannak emberek, akiknek a kötelességérzet nem az agyába vésődött bele, hanem szinte fizikai érzéssé vált. Amikor az ezred elmegy, meg sem fordul a fejében, hogy Másával maradhatna, sőt még csak elkésni sem akar. Mása zokogva borul a nyakába, ő pedig az asszony háta mögött Olgának az órára mutat — itt az ideje, hogy elinduljon! VÉRÉBEN VAN a kötelességérzet. Egyébként nem csupán a kötelességérzet van a vérében, hanem a vágyakozás is, a jövőbe vetett hit is, meg Mása iránti szerelme is. így él - szétszaggatják ezek az ellentmondó érzések; boldogtalan, hajléktalan értelmiségi, akinek régi köpenye porosnak tűnik; szürke vándormadár, akit megkínoznak az időjárás viszontagságai.

Elképzelek egy jelenetet, amely nem kerülhet bele az előadásba, s amely valahol a kulisszák mögött játszódik le. Versinyin kora reggel összevész a feleségével, becsapja az ajtót, s reggeli nélkül megy át a szörnyű városon, amely mindig idegen és mindig új a számára. Megáll, egy bódéban fánkot vesz, és egy kapualjban bekapja.- Először furcsának tartottam őt, aztán sajnáltam... aztán megszerettem... megszerettem őt, a hangját, a szavát, sok-sok szerencsétlenségét és a két leányát.

Versinyin még meg sem jelent a színpadon, és máris ironikus hangon beszélnek erről a furcsa, talán kissé suta emberről. Nemsokára belép ide egy alezredes, és sokat fog beszélni: beszél majd a feleségéről és a két kislányáról. Nem azért beszél ennyit, mert nyíltszívű, hanem mert ideges és bizonytalan. Azok közé tartozik, akiket legázolt és földretiport a század, amelyben éltek.

Azt hiszem, szomorú dolog ebben a katonában ráismerni a valamikor fiatal, szerelmes őrnagyra.

Mása majdnem elsírja magát, amikor felismeri; „Emlékszem... azt mondták nálunk: „a szerelmes őrnagy"... Maga akkor még csak bajuszt hordott... Jaj, mennyire megöregedett! Mennyire megöregedett!"

23