Peterdi Nagy László (szerk.): A Nemzeti Színház 1945 - 1978 (Budapest, 1978)
Székely György: A Nemzeti Színházról
valódi művészi megújulás számára. Ezt kellett tapasztalnia Németh Mutálnék is, ak< korszerűsítette ugyan a színpadtechnikát, magánszínházi színészekkel frissítette föl az együttest — de az „örök színház” gondolatában megfogalmazott műsora éppen legértékesebb darabjaival, Tamási Áron, Németh László megszólaltatásakor ütközött a közöny falaiba. A társadalomnak, a társadalmi rendszernek kellett ahhoz megváltoznia, hogy a Nemzeti Színház újra vállalni tudja az alapítók célkitűzéseit s hogy eszményeinek megvalósításához nyíltszívű, az értékek iránt fogékony közeggel találkozhassék. Ennek a találkozásnak az előjátéka már 1919-ben lejátszódott. A Tanácsköztársaság alatti néhány hét során másra nem jutott idő és erő, mint a célkitűzések újrafogalmazására, a kor által diktált megújítására, kibővítésére. Az akkori elhatározás később is használhatónak bizonyult. Így hangzott: „szociológiai drámai ciklusokat” kell rendezni a Nemzeti Színházban, s ezek be fogják mutatni „a társadalom fejlődését legrégibb, társadalmilag kialakult időktől fogva a mai napig. Valóságos eleven illusztrált szociológia lesz ez ... kezdve az antik koturnusos tragédiákon, végig a középkor passióin, a renaissance és barokk színpadi produkcióin, Shakespeare eredeti formában reprodukált darabjain, a rokokó korhű színjátékain át egészen Ibsen, Shaw, Maeterlinckig, egészen a legmodernebb írókig. A darabok összeállításában az az irány, hogy az akkori társadalom hű képe tükröződjék vissza minden visszásságával és kialakuló előnyeivel, hogy a darabokban komoly társadalmi kritika vagy szatirikus forma támogassa a szociológiai tendenciát.” Ennek a nagyívű programnak a megvalósítása azonban már a szocialista Magyarország építőire, egy megújult Nemzeti Színház művészeire hárult. * A felszabadulás óta eltelt három évtized tulajdonképpen rendkívül rövid történelmi szakasz. Hazánk és művészetünk, benne a Nemzeti Színház életében azonban harcokkal teljes, diadalokkal és bukásokkal tarkított, mégis egyre feljebb, előrébb törő korszak. Ha végigpergetjük az előadások képeit, emlékek tolulnak föl, nagy jelenetek elevenednek meg ismét képzeletünk színpadán. Azok pedig, akik nem élték át ezeket az éveket, valószínűleg rádöbbennek: sovány, kiéhezett emberek álltak neki, hogy alapjaiban változtassák meg a körülöttük levő világot és kínáljanak föl új művészi értékeket egy szétbomlott s mégis remények4 kel telt társadalomnak. Épületgondokkal is küzdött (s küzd máig is) a Nemzeti Színház. Régi épülete megsérült, alkalmilag a Magyar Színházba kellett átköltöznie — abba az épületbe., amelyben jelenleg is játszik. Közben azonban le kellett bontani a hagyományokkal terhes Blaha Lujza téri épületet, átmenetileg a Nagymező utcába költözni s ily módon mindig újrakezdeni a belső építés munkáját. Bármennyire eszmei is égy művelődési intézmény feladata, nem vonatkoztathatja el magát a művészi alkotás tényleges körülményeitől, melyek lehetnek kedvezőek vagy kedvezőtlenek; a Nemzeti esetében e három évtized során inkább az utóbbiak befolyásolták a munkát. Amikor 1945-ben, Major Tamás vezetésével megkezdődött a színház feladatának újrafogalmazása, cselekvésüket, alkotásaikat a lelkesültség lendülete táplálta. Nem volt legyőzhetetlen nehézség, hiszen joggal érezhették, nem csak a társadalom egy szűk rétege, a „középosztály” áll mögöttük s tekint rájuk várakozással, hanem ezúttal először valóban a nép számára játszhatnak színházat. A legdöntőbb látható változás éppen a nézőtéren történt. A budapesti és pestkörnyéki gyárak munkásai jelentek meg tömegesen az előadásokon, nem is egyszer a színészek üzemlátogatásainak viszonzásaképpen. A kommunista vezetéssel működő Nemzeti Színház egy csapásra a legnagyobb közösség színháza lett. Ebben a korszakban valóban az élen járt: műsorpolitikájában, játékstílusának megújításában. Nem kellett külön keresnie „helyét a nap alatt” — tennivalója egyértelmű volt: példaképet teremteni a szocialista Magyarország színházkultúrája számára. Műsorán eddig ismeretlen, új színek jelentek meg: Déry Tibor, Háy Gyula, Kassák Lajos drámái, olyan íróké, akik a harmincas években nálunk egyáltalában nem juthattak szóhoz. Nemcsak Gogol, Csehov és Osztrovszkij művei bukkantak fel a műsoron, hanem végre meg lehetett ismerkedni a nagy Gorkijalkotásokkal is: az Ellenségek, a Vásszá Zsele^nova, vagy a nagyszerű Jegor Bulicsov jelezte, hogy a „nagyrealizmusból” rövid út vezet a szocialista realizmushoz és sikerrel járhatott Szimonov Orosz emberedének a háborús közelmúltat idéző tragédiája éppúgy, mint a forradalom élményét sugárzó Viharos alkonyat. — Kezdeményező szerepet játszott ekkor a Nemzeti újabb magyar szerzők bevonása terén is; a már említettek mellett helyet juttatott Tamási Áronnak, Szabó Pálnak, Urbán Ernőnek, és Illyés Gyulának, akinek két drámája, az Ozorai példa, illetve a Fáklyaláng, mindkettő 1952-ben, ennek a nagylendületű korszaknak a csúcspontját jelentette. — Talán sehol sem folyt ez idő tájt olyan elszántan
