Peterdi Nagy László (szerk.): A Nemzeti Színház 1945 - 1978 (Budapest, 1978)

Székely György: A Nemzeti Színházról

következetes munka a színjáték stílusának megújítása érdekében, mint éppen a Nemzetiben. Nagyon jelentős erőfeszítések történtek, hogy a Sztanyiszlavszkij-rendszer megismerésével, érvényesítésével megteremtsék a realista színjátszás elvi és gyakorlati alapjait. Az elmélyült szerepelemzések, a néha kíméletlen belső kritika és önkritika évei voltak ezek. És az eredmények sem maradtak el. A már említett Jegor Bulicsov (1947) volt Major Tamás első szintézise, mint ahogy a rákövetkező évben Gellért Endre Úri muri-rendezése is emlékezetes remeklésnek számított. A fejlődés csúcsán pedig Gellért két 1952-es munkája állt: a megrázó Ványa bácsi és a nagy irodalmi, színpadművészeti összegezés: a Fáklyaláng. A klasszikusok újraértelmezése is megindult s ennek éppúgy részese volt Major Bánk bánja, és Tartuffe-je, mint Nádasdy Kálmán III. Richárdja és Othellója, Both Béla Az ész bajjal ya>-produkciója, vagy az akkor induló Horvai István Jövedelmező állás-rendezése, és zárókőként az új Ármány és szerelem, Gellért Endre munkája.

Közben azonban a magyar színházművészetben olyan változások történtek, amelyek nem maradhattak hatás nélkül a Nemzeti Színház helyzetére, munkájára sem. Az 1949-es államosítás elsősorban a vidéki színjátszást érintette és néhány sajátos feladatú színházat hozott létre: az úttörők, az ifjúság és az operettet kedvelők számára. Ezek még nem érintették a Nemzeti körét. 1951-ben azonban két olyan „színházalapítás” is történt, amely már tudatosan és célzatosan is a Nemzetivel indult versenybe. A Néphadsereg Színháza esetében ez először még nem vált nyilvánvalóvá; az új Madách Színház esetében azonban igen. Mindazok az úgynevezett „profilviták”, amelyek az elmúlt két évtizedben színházi köreinkben dúltak, erre a két színházalapításra, illetve időpontra vezethetők vissza. Mindegyikük ugyanúgy vállalta a Nemzeti műsorrétegeit: a világirodalmi klasszikusokat, a magyar drámairodalom kiemelkedő alkotásait, a kortárs külföldi dráma (benne nagy súllyal a szovjet drámairodalom) megszólaltatását és az új magyar dráma szolgálatát- Az együttesek is összekeveredtek: volt nemzeti színházi színészek épültek be az új nagy együttesekbe, a régebbi és az újabb korosztályok képviselői egyaránt. Úgy tűnt tehát, hogy a Nemzeti számára valamiféle „bizonyítás” időszaka jött el. Szinte rákényszerült, hogy valamilyen irányba továbblépjen, új eszközöket keressen, kialakult közönségkapcsolatait megőrizze. Ez annál is inkább bekövetkezett, mert az új színházak jelentős művészi sikereket arattak, jó eredményeket értek el. S talán nem egészen véletlen, hogy éppen ebben a légkörben alakult ki a Nemzeti Színháznak az a játékstílusa: a „pártos”, elrajzoló s egyre inkább az eszközök bűvöletébe eső, az addiginál jóval harsányabb modor, amely csakhamar kihívta maga ellen a jogos kritikát. De egyoldalú volna a kép, ha csak ezt a vonást fedeznénk föl. Visszatekintve látnunk kell, hogy éppen ezekben az években az új magyar drámairodalom jelentős támogatója lett a Nemzeti: ekkor — 1953 és 1956 között — kapott színpadot az Uborkafa, illetve a Párviadal, Urbán Ernő két figyelemre méltó szatírája, Déry Talpsimogatója és a tiszta, megalkuvásmentes realizmus jegyében írott és eljátszott Titkárnő (Vészi Endre drámája) és a jelen mélységes tragikumát feltáró Ezer év, Karinthy Ferenc hiteles riportja. És nyolc év kihagyás után (amely nyolc év a sematikus kultúrpolitika éveit jelzi) ismét színpadra került, ezúttal a színház három vezető rendezője, Major Tamás, Gellért Endre és Marton Endre irányításával, Az ember tragédiája.

Németh László Galileije, Gellért Endre rendezésében, már csak az 1956-os ellenforradalom megrázkódtatásai után futhatta ki magát s ezzel a sikerrel egyben az írót is visszahozta a színpadra. Kétségtelen, hogy négy évad kellett hozzá, amíg a színház, végigpróbálva a műsoralakítás különböző lehetőségeit, ismét kiegyensúlyozott művészi alkotásokhoz jutott el. 1957 és 1961 között persze voltak nagy sikerek is. Várkonyi Zoltán a Tisztújítás ironikus megszólaltatásával a magyar klasszikus drámaírás világának újabb lehetőségeire mutatott rá; Marton Endre a kortárs európai dráma és színjátszás nálunk mindaddig ismeretlen, de a Nemzetitől mindenesetre távol tartott témáját és eszközeit hozta megfogható közeibe a Tojás című F. Marceau-játékkal. Major Phaedra-tendezése is rég felejtett hangokat szólaltatott meg. ő azonban ekkor bizonyos mértékig a visszatekintés útját választotta, mert „négytételes” Shakespeare-ciklusa nem hozott valódi megújulást. A műsor skálája kétségtelenül szélesebbé vált azzal, hogy az amerikai Miller Az ügynök halála című drámája kirobbanó sikert aratott; s a mérleg másik serpenyőjében olyan művek tartották az egyensúlyt, mint az Irkutszki történetes a Tánya (ez utóbbi szovjet rendező, Konszkij vendégrendezésében). A magyar drámatermés sem szünetelt és színpadot is kapott: Darvas József jelentős korrajza, a Kormos ég éppúgy, mint A két Bolyai (Várkonyi Zoltán rendezései), Németh László Utazása, illetve Hubay Miklós Csend az ajtó mögött című drámája, mindkettő Major Tamás rendezése.

A Nemzeti Színház 1964. június 28-án tartotta utolsó előadását a Blaha Lujza téri épületben s költözött át a Nagymező utcába. Ugyan5