Peterdi Nagy László (szerk.): A Nemzeti Színház 1945 - 1978 (Budapest, 1978)
Székely György: A Nemzeti Színházról
SZÉKELY GYÖRGY: A NEMZETI SZÍNHÁZRÓL Másfélszáz éves születésnapjához közeledik a Nemzeti Színház, amelyet eszményei és céljai tettek a nemzet színházává. Először, 1775-ben, a nyclvmtvelés gondolata merült fel: „ ... addig, míg valami igaz hazafinak kegyelméből magyar theátrum fel nem állíttatik, soha a magyar nyelv tökéletes nem lészen.” Szélesebbre vonta ennél a nemzet színházának feladatát az első hivatásos magyar színtársulat, amikor így fogalmazott: „ a jól rendezett Játék-Színek a Nemzetnek tanító Oskolái'’' Az előkészítés hősies harcainak eredményeképpen pedig a magyar országgyűlés 1836. 41. törvénycikke „a nemzeti kifejlődésre, a nyelv pallérozásának előmozdítására és az erkölcsiség ezáltal is bővebb kiművelésére” irányította a majdani színház vezető к figyelmét. Majd, 1861-ben, a szabadságharc bukása utáni ébredezésben s már negyedszázad működésének a tapasztalataival Jókai a képviselőháznak tett jelentésében így összegezett: „Nekünk a pesti nemzeti színház nem csupán közmulatságok helye: — a hazai mivelődés, a magyar nyelv, irodalom és művészet menedéke a%.” Olyan egyértelmű gondolatok ezek az évtizedeken át meg-megszólaló igények, hogy ha Nemzeti Színház-i hagyományról beszélünk, akkor mindenekelőtt ezeknek az eszményeknek a folytonosságát tartjuk szem előtt. A magyar nyelv ápolása, a nemzeti haladás támogatása, az etikai alap őrzése, az irodalmi érték megbecsülése és a magas művészi színvonal igénye nélkülözhetetlen volt és nélkülözhetetlen marad a Nemzeti Színház feladatának meghatározásakor és gyakorlatában. A történelmi körülmények persze nem mindig tették lehetővé ezeknek az eszményeknek a maradéktalan megvalósítását. Kezdetben, 1837-től, tömeges és vegyes műfajú bemutatókkal tudta csak fenntartani magát, megtartani közönségét. Érzékenyjáték és bohózat, szomorújáték és opera, látványosság és hangverseny egyaránt működési körébe tartozott. És csakhamar ezekhez kapcsolódott még —- először mint vívmány, aztán már mint tehertétel —-, a népszínmű. A fölösleges, az eredeti eszmények kibontakozását inkább gátló műsorrétegektől lassan tudott csak megszabadulni: 1875-ben a népszínművet engedte át a Népszínháznak, 1884-ben az operákat az Operaháznak, 1896-tól, a Vígszínház megalapításától kezdve pedig a francia bulvárkomédiát a megszaporodó magánszínházaknak. Közben pedig, a kiemelkedő igazgatók, Szigligeti, Paulay munkája nyomán kiegészült és gazdagodott a prózai repertoár: megjelentek a görög és a francia klasszikusok, szinte teljessé vált a Shakespeareművek sora és 1880-tól kezdve a magyar klasszikum is a műsor szerves részévé vált. Az addig egyedül szereplő Bánk bán mellé Paulay jóvoltából felsorakozott a Csongor és Tünde és A% ember tragédiája. Ez az utóbbi lett a rákövetkező évtizedekben gazdag filozofikus tartalmával és színpadi látványosságaival egyaránt hatva a legsikeresebb magyar dráma: Kétségtelen, hogy Paulay Ede halála után, tehát 1894-től kezdve, új tartalommal kellett volna megtölteni az érvényes alapvető eszményeket, és új művészi eszköztárat kellett volna kialakítani, hogy a Nemzeti Színház az maradhasson, aminek lennie kellett volna : a nemzet első színháza. Ehelyett azonban hosszú évtizedekig a megcsontosodott konzervativizmus mentsvára maradt, művészi hitelét elvesztette. Csak századunk huszas éveiben Hevesi Sándor európai színtű műveltsége és igényessége emelte ki néhány évre a középszer szürkeségéből, elsősorban az újrafogalmazott Shakespeare-ciklusokkal és egy modernebb hangvételű színészegyüttes kialakítására tett erőfeszítéseivel. A két világháború közti politikai reakció azonban alkalmatlan, sőt ellenséges közeg volt minden 3
