Alpár Ágnes (szerk.): Madách Színház 1951 - 1976 (Budapest, 1976)
Madách Színház 1950 - 1976
Kamaraszínház helyiségében. Tíz év alatt igen különböző célkitűzések váltogatták egymást ebben az épületben: Pünkösti Andor haladó törekvéseitől kezdve, szégyenteljes fasiszta közjátékon át a felszabadulás utáni Palasovszky Ödön-féle szocialista avantgardkísérletekig, majd a Színi Akadémiához csatolt és Hont Ferenc által irányított sikeres kamaraszínháztól kezdve az 1949-ben az elsők között államosított Madách Színház-ig. Aprólékos nyomozással azt is ki lehet mutatni, hogy ezek az együttesek - és pedig éppen jó néhány vezető színész személyén keresztül - bizonyos mértékig „elődöknek” tekinthetők, hiszen művészi életpályájuk egymáshoz, az épülethez, majd a később kialakuló s máig is együttműködő társulathoz, a mai Madách Színházhoz köti őket. Mégis, több szempontból indokolt, hogy a mai Madách Színház fejlődésvonalát 1951-től indítsuk el. Az egyik ilyen figyelembe vehető szempont, hogy míg az összes megelőző Madáchszínházak „kis-színházak”, kamarajellegű szervezetek voltak, addig 1951-től kezdve a Madách Színház ..nagy” színház lett, nagy épületben kezdett el működni. És ez a látszólag mennyiségi jellegű változás tulajdonképpen és lényegében mégis piinőségi ugrást. irányváltoztatást jelentett. Színházi emberek tudják - főként tapasztalatból -, milyen más hangvételt kíván egy nagyobb nézőtér. A „hangvétel” pedig egyben más összetételű műsort, más méretű szcenikai megoldásokat, rendezői koncepciókat, közönségszervezési gyakorlatot jelent. Egy nagyobb színház gyökerei messzebb nyúlnak, közönségével együtt műsorválasztási skálája is szélesül, többrétegű igényeket kell kielégítenie, mint egy intimebb helyen játszó, zártabb közönségrétegre számító kamaraszínháznak. De ezen kívül alapvető változást jelentett a színház életében, hogy egészen új társadalmi feladatot kapott, amelyet új vezetővel, nagyrészt új emberekből álló társulattal, új környezetben kellett megvalósítania. Márpedig az új, az 1951-ben az akkori Izabella-, ma Hevesi Sándor-téren levő épületben honfoglaló együttes valóban új társadalmi és művészi feladatot kapott. Kellett egy olyan nagyszínház, amely - és itt már művészi szempontok is közrejátszottak - a „Nemzeti Színházhoz hasonló”. Az új igazgató, Horvai István úgy fogalmazta meg ezt az új feladatot, hogy a színház lehetőleg „olyan széles körű repertoárt alakítson ki magának. hogy idővel я Nemzeti Színház méltó ypt-cpnyfcSt-sq lehessen.” Az is nyilvánvaló volt, hogy a művelődéspolitika vezetői szükségesnek vélték egy, a Nemzetitől elütő stílusú színház megalapítását. Ez idő tájt folyt színházi berkekben a Nemzeti körüli „harsánysági” vita, és valószínű, hogy az új színházzal egy elmélyültebb, pszichológikusabb irányzatot kívántak útnak indítani. Ezt a törekvést siker koronázta. Munkamódszerüket külső elemzők úgy ítélték meg, hogy elsődlegesen jellemző rá az „erősen értelmező, erősen gondolatilag felépített és egyszerűbb játékmódja” ; és egy-két éven belül le lehetett írni róla: együttest alkotott a szocialista realista színjátszás művészi szinjén, Szta-6
