Alpár Ágnes (szerk.): Madách Színház 1951 - 1976 (Budapest, 1976)
Madách Színház 1950 - 1976
nyiszlavszkij rendszerének és módszerének szellemében,- „a Madách Színháznak ez volt a hatóereje, ez a szenvedélyes igyekezet és ez az alkotó légkör teremtette meg felszabadulás utáni színjátszásunk egyik legnagyobb eredményét, a Farkasok és bárányok előadását.” De ez még csak a kezdet volt. A döntő alapozást a következő évadokban kellett elvégezni. Az igazi nehézségek a klasszikus művek előadásának előkészítésénél jelentkeztek. Nem mintha nem kitűnő színészek kezébe kerültek volna a szerepek. De — és megint csak alkotó művészek tudják igazán lemérni - különböző színházakból érkezett, más-más hangvételen felnőtt színészek kerültek az együttesbe. A régi és az újabb Nemzeti Színház stílusát hozta Tímár József, Uray Tivadar, Üjlaky László, Ladányi Ferenc, majd Gábor Miklós ; a vígszínházi stíluson iskolázódott Lázár Mária és Tolnay Klári ; a Művész Színházból került át Darvas Iván, Pécsi Sándor, Bárdv György, Sennyei Vera; és olyan új főiskolát végzettek jelentettek megint csak külön színt, akik a felszabadulás utáni első népi hullámban kerültek felszínre: Horváth Teri és Soós Imre. Nem lehet csodálni, hogy Tolnay Klári így emlékezett meg - már a bemutató nagysikere után, amely közel száz előadást hozott - Lope de Vega A hős falu című tragédiájának előkészületeiről: „Nemcsak én, valamennyien sokat gyötrődtünk a szerepek megoldásával, amely éppen abból a nagy feladatból fakadt, hogy először játszottunk verses-klasszikus darabot. Itt derült ki, hogy milyen nagy szerepet játszik és milyen döntő fontosságú az összeforrott, kialakult együttes...” S hogy az erőfeszítésnek megvolt az eredménye, azt Sőtér István kritikája is bizonyította, amely szerint „A feladat megoldása sikerült. Színészeink többségének beszéde tisztán hangsúlyozza a szöveg mondanivalóját s ugyanakkor megcsillantja annak rendkívüli formai szépségeit is.” Nagyon valószínű, hogy ez a keserves alapozó munka tette lehetővé az első öt évad másik két nagy klasszikusának sikerét: A Rómeó és Júliáét, illetve V. Hugo nagy romantikus drámájának, A királyassgony lovagjának több mint 150 előadásos sorozatát. Az első öt évad sikereinek másik blokkja az együttes számára ismerősebb, úgynevezett kritikai realista drámák bemutatóira épült. Már a Farkasok és bárányok is ezt a stílust képviselte, és ezeket az eredményeket lehetett hasznosítani a Három nővér, Zapolszka Dulsgka asszony erkölcse, Gorkij Éjjeli menedékhelye, sőt Pogogyin forradalmi körképének, A Kreml toronyórájának színpadra vitelekor is. Az együttes sikerének volt köszönhető, hogy 1954-ben a régi „kis” Madách épületében kamaraszínházat nyithatott, ahol a „nemzeti színházi” jelleg további kibővítésére nyílt alkalom, beleértve ebbe Molière A misanthropeját, Seribe Egy pohár vígét, majd pedig az első korszak legnagyobb kamaraszínházi sorozatát, Ibsen Nóráját. Merőben más feladat elé került a színház, amikor az új magyar drámairodalmat kellett megszólaltatnia. A probléma már jóval a próbák kezdete előtt merült fel. Kiknek adjon 7
