Katona Ferencz (szerk.): Állami Déryné Színház 1951 - 1975 (Budapest, 1975)
Fejezetek az Állami Déryné Színház történetéből
külön férfi és női öltözőt kell rendelkezésre bocsátani a színház épületében, úgy, hogy a színpadot ne a nézőtéren keresztül kelljen megközelíteni; W. С.-nek és mosdónak rendelkezésre kell állni; legalább 30 amperes árammérő kell; téli időszakban pedig a nézőtérnek, a színpadnak és az öltözőnek fűtve kell lennie. S ha korunk művészi és általános igényeire gondolunk, s azokkal hasonlítjuk össze ezeket az adatokat, akkor valóban csak ,,minimum”-ról beszélhetünk. A tény azonban mégiscsak az, hogy ezeket a minimumokat meg kellett állapítani, mert igen sokszor még ezek sem álltak rendelkezésre. Ha tehát bármilyen módon vizsgáljuk vagy bíráljuk a Déryné Színház munkáját, műsorát, előadásainak művészi színvonalát, együttesének összetételét, akkor ezeket a rideg tényeket sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk. De a dolgok — s talán éppen azokon a területeken, ahol ez a színház működik — nem változnak olyan gyorsan, olyan hirtelen. Hogy a problémákat csak némiképp is érzékeltetni tudjuk, két interjúból idézünk. Mind a kettőt Szalai Vilmos, a színház igazgatója, aki Ascher Oszkár 1965-ben bekövetkezett halála után vette át a vezetést, adta. Az elsőt 1968- ban a Magyar Rádiónak s benne az alábbiakat mondta el: ......az elmúlt években olyan túlzott terhek rakódtak a színházra, amelyek viselésére tovább már nem volt képes ... a színház tagsága másfélezres előadásszám tartására képes, ehelyett 2200 előadásig jutottunk el . . . hallatlan nagy kilométerszám, amit be kellett utazni... a kultúrházak színvonala szempontjából nagyon kedvezőtlen a helyzet. Mintegy 440 helyen játszunk; ebből az igazán jó és elfogadható körülmények csak mintegy negyedrészét jelentik ... öltözők hiánya, elektromos berendezések nem megfelelő volta, a színpadméretek teljesen kontármódra történt kialakítása, fűtéshiány. ..” Mindezt egyetlen dolog ellensúlyozhatja, a szeretetteljes fogadtatás: „...vannak olyan helyek, ahol talán nem tökéletes minden berendezés, de az a színházszeretet és színészszeretet, amely a kultúrotthon-igazgatót jellemzi, a színész számára otthonossá és emberivé teszi a körülményeket." I9 Ezeken a szélsőségeken persze túl kellett jutni és a Magyar Hírlapnak 1973 szeptemberében adott nyilatkozatában Szálai Vilmos már a változott képet ismertette; „Bár.. . bizonyos elavult és felesleges jelzőket akaratlanul is viselnünk kell, ...a Déryné Színház változatlanul a falu színháza ma is; megőrizve jó hagyományait, mindamellett egyre jobban a falu ifjúságának színháza kíván lenni.. . Egykor tett volt az eldugott falvakban is megmutatni az embereknek mindazt, amiről azelőtt még csak nem is hallottak. Ez az idő — a mérhetetlen falusi átalakulás következtében — lejárt. Ma már nem megyünk mindenáron — csakis a teljesebb élmény és a teljesebb színház lehet a cél. S noha egykor jóval 2000 fölött volt az évadonkénti előadások száma, a jelenlegi 1800 előadásunkra is ugyanannyian kíváncsiak, nem csökkent az érdeklődés." Az igény emelkedésével persze együtt jártak más jellegű, nem kevésbé szorító gondok. „A legrégibb és szinte állandó gondunk az előadások színvonalához, a közönség növekvő igényéhez, a művészi elképzelések érvényesítéséhez megfelelő színészeket kapni és megtartani." Márpedig ahol a szcenikai lehetőségek eleve korlátozottak, ott a művészi teljesítménynek szinte egyetlen záloga a színészi alkotás minősége. Mindezek tudatában lehet csak beszélni a színház művészi arculatáról, arról, hogyan tolmácsolják a — láttuk — sokoldalú és változatos műsordarabokat. A színház munkakörülményeinek sajátossága miatt elsősorban a szcenika, a színpadi megjelenítés problémáit kell említeni. Ez ugyanis az egyetlen színház, amely tudomásul vette, hogy művészi életét „kamaraméretű" színpadokon kell leélnie; ehhez idomította színpadtechnikáját, díszletművészetét. Nem nagyobb színpadokra tervezett díszleteket nyirbál meg, redukál valamifajta kihagyásos módszerrel, hanem eleve ezekre a méretekre tervez, bizonyos rugalmasságot is fenntartva a szűkítés-bővítés szükségszerűségei számára. Mindig és mindenkor emberarányúnak kell lenni ezeknek a színpadképeknek. A monumentalitás esztétikai kategóriája kiesik a