Katona Ferencz (szerk.): Állami Déryné Színház 1951 - 1975 (Budapest, 1975)
Fejezetek az Állami Déryné Színház történetéből
20 hatáslehetőségek közül. És mégis teljességet, művészi, nemnaturalista illúziót kell teremtenie. S mivel kevés elem fér el színpadán, megszokta, hogy csak a jelentősét mutassa meg, s minden lényegtelent elhagyjon. Ezerszámra menő előadásaik során bebizonyosodott, hogy a kevés is mindent jelenthet, ha igaz élet születik meg a színpadon. Az egyszerűségre, az áttekinthetőre kellett törekedniük s a természetes, kézenfekvő megoldások változatosságát kialakítaniok. Hiszen minden olyan közel van a nézőhöz. A művészi hitel szabályozza a jelmeztervezés és készítés igényeit is. Jó és pontos információkat kell közölni a nézőkkel még a játékos variánsokban is. A hamis módon megfogalmazott külső kételyt ébreszt a tartalom igazságában is. A szemen át is vonzani s nem taszítani kell a frissen csodálkozókat. Megannyi, ma már természetesnek tűnő szabály, megkötés, fantáziamozgósító béklyó. Végül: stílusalakító tényező. Egy olyan színháznak, amely eddigi 45 000 előadásán lényegében azonos szcenikai adottságok között működött, felmutatván színpadain (melyek még csak nem is az ő színpadai) görög tragédiát, Shakespearevígjátékot, zenés bohózatokat és operát, sajátos és felismerhető stílusa alakult ki. Az adottságok és követelmények pedig hatással voltak a rendezés sajátos stílusára is. Sokan azt mondhatják: kompromisszumból született. Abból. De melyik stílus összetevő tényezői között nem szerepelnek a megkötő, konkrét adottságok — amelyek, felismerve, alkotói szabadságot biztosítanak, s végül a stílusismeret biztonságát, a sajátos stílust? Jó néhány előadást látva, ilyen visszatérő vonások tűnnek fel a néző előtt: a konfliktusos, érzelemgazdag, a helyzeteket kiaknázó, kiélező jelenetbeállítások. A jellemek erőteljes kontúrjai, a pszichológiai részletezés háttérbe szorítása (a kamarajelleg ellenére). Világos értelmezés, az átélhetőség biztosítása, az alakítások „látható" mivolta. Törekvés az aktivitás felkeltésére, az azonosulás megteremtésére, a teljes értékű kapcsolatokra A közönség-reagálások tervszerű „beépítése”, a nézőkkel való „találkozni akarás". — Van veszélye ennek a — talán kivételesen lehet az „extrovert” jelzőt alkalmazni — közönségre irányuló játékmodornak? Természetesen van. S ha kritika éri a színház egy-egy előadását, az rendszerint azért történik, mert ez a kifelé irányultság átlépte a művésziesség mértékét, elszabadult. Hatásos még lehet ugyan, de nem épít, hanem szétzilál, dezorientál. A művészi harc ezért folyik a színházban. Pedig a nagy létszámú együttes maga is vet fel művészi problémákat. Nagyon kevesen vannak ma már, akik a színház alapításakor is tagok voltak, akik az első perctől kezdve járják az országutakat. Útjukat kitüntetések is kísérték: a Kossuth-díj, az érdemes művészség és a sorozatosan elnyert Jászai-díjak. De az együttes nagy tömegei állandóan változtak. Volt legalább ötven rendezőjük, majd ugyanannyi tervezőjük és a szó szoros értelmében megszámlálhatatlan sok színészük. S még csak nem is mind volt színész, a szó szigorúbb, szakmai értelmében. De ők is részt vettek az előadásokon, beleépültek a műsorba, velük együtt élt a színház. Az ő erejükkel és erőtlenségükkel is számolni kellett. Hiszen sohasem volt elég művésze a színháznak; volt amikor még tagja sem. Az első években, amikor a színészek maguk díszítették, építették a színpadot, voltak a jelmezfelelősök, hordták a kelléket. S ugyanakkor: a sofőr is beállt énekelni, majd a díszítők öltöttek jelmezt, s ha nagyon kellett, hát meg is szólaltak. S ha az igazgató még 1973-ban is színészhiányról panaszkodik, akkor aligha lehet számon kérni, hogy a játékstílus nem a pszichológiai realizmus irányában alakult ki, s a rendezés sok esetben a könnyebben megvalósíthatót kérte csak számon szereplőitől. Ez persze nem mentség, csak magyarázat. Magyarázza azokat a nehézségeket, amelyek ebben a nagyon is konkrét történelmi szakaszban, országunk fejlődése és gazdasági teherbíróképessége szerint, elkerülhetetlenek. S a felelősség legfeljebb ott és akkor emlegethető, ha valami mégis elkerülhető lett volna. A kitűzött cél és a konkrét lehetőségek közötti ellentmondások okozzák a feszültségeket, nem pedig valamiféle konstrukcionális vétkesség. Tények. Például az,
