Katona Ferencz (szerk.): Állami Déryné Színház 1951 - 1975 (Budapest, 1975)
Fejezetek az Állami Déryné Színház történetéből
18 játékokat, sőt vígoperákat mutat be, annak ellenére, hogy zenei, zenekari apparátusa nincs, s az adottságok miatt nem is lehet. Szinte újra kellett komponálni-hangszerelni minden egyes művet, s a legkülönbözőbb szcenikai-rendezői ötletekhez folyamodnia Kertész László főrendezőnek, hogy kiegyensúlyozott művészi egységben jelenjenek meg, hangozzanak el az eredetileg más környezet, más feltételek számára létrehozott művek. Mindjárt az első ilyen lépés merésznek tűnt: 1961-ben Kodály Háry Jánosa indította a sort (amelyet Szécsi Ferenc rendezett). Majd Strauss Denevérjének lendületes és magas színvonalú produkciója következett. 1965 meglepetése Donizetti Az ezred lányának tündéri kedvességű előadása lett; ezt nemsokára ismét egy Strauss-operett, az igényes muzsikájú Cigánybáró követte. Aztán egy más stílusú operett, Offenbach nálunk ritkán játszott Párizsi élet című alkotása, majd 1970-ben Nicolai A windsori víg nők című operája. Ekkorra fogalmazódott meg ennek a munkának az első, hivatalos szakmai értékelése Pernye András tollából, aki a Kritika c. folyóirat júniusi számában általánosabb zenésszínpadi elvi problémákat is fejtegetett, de a színház teljesítményét bizonyítékként használva fel. Abból indult ki, hogy „az operában a színházi és a zenei élmény bizonyos értelemben elválik egymástól. E két princípium folytonos harcba bonyolódik egymással, és hol ez, hol az diadalmaskodik”. Aztán elmondja az ellenpéldát is.; „Ez az antinómia a Déryné Faluszínház előadásában magától megoldódik, tekintettel arra, hogy a szereplők mindenekelőtt színészek, és csak másodsorban énekesek... éneklési szempontból nélkülöznek minden .profi'-jelleget. A szereplők nem énekelnek a fogalom operai értelmében — de ugyanakkor mégis nagyszerűen énekelnek ... A képlet inkább így áll fel: jó színészek, tehát jól énekelnek." Ennek persze az a legfőbb konzekvenciája, hogy a maga nemében teljesértékű művészi élményt közvetítenek. Majd így folytatja; „Annál fontosabbnak kell tartanunk azonban a Déryné Színház hasonló jellegű további működését. Eleven, pezsgő és forró színházi élményre van szükség, ha a falu közönségével egyáltalán el akarjuk fogadtatni az opera műfaját. Közvetlen, élő produkció szükséges ehhez, és azt semmi a világon nem pótolja ... Ha nem adunk alkalmat a falunak, hogy megismerkedjék a vígopera műfajával, akkor nem fog megismerkedni vele, tehát nem is fogja soha megszeretni... Hálával és köszönettel kell tehát nyugtáznunk mindazt, amit eddig kaptunk e nagyszerű együttestől — és komoly segítségben kell részesítenünk őket, hogy eljövendő terveiket valóra válthassák.” A tervek pedig már készen voltak, a következő években megvalósításra is kerültek: 1971- ben Donizetti Szerelmi bájitala és Szeszélyes esküvő címen a Don Pasquale című műve; aztán 1972-ben a Hét erdő ördöge (Fra Diavolo), Auber vígoperája; 1973-ban pedig a mármár klasszikusnak számító magyar vígopera, Ránki György Pornódé király új ruhája című műve, végül a kedves Eladott menyasszony, Smetana világhíres, népi hangvételű vígoperája. A címek felsorolása mögött — talán mondani sem kell — óriási munka rejlik, művészi igény és akarat, fáradságot nem ismerő, a nehézségeket lelkesedéssel legyűrő szenvedély. S ha a negyedszázad műsora ismertetésének kezdetén még jelenetecskékről, esztrádműsorokról kellett beszámolni s most így az ismertetés vége felé a világ zeneirodalmában is előkelő helyet elfoglaló remekművek előadásáról lehet krónikát írni — ez a nagy lendületű ív önmagában is jelzi azt a változást, az értékeknek azt a gazdagodását, amely a Déryné Színház eddig megtett útját jellemezte.. III. Pedig az együttes lehetőségei, külső körülményei nem változtak, mert nem is változhattak ilyen arányokban. A színház régebbi iratai között található egy meghatározás azokról a technikai minimumokról, amelyek nélkül nem vállalhatják az előadást. Ezek szerint a színpadnak legalább 3 méter magasnak, 5 méter mélynek és 7 méter szélesnek kell lennie;
