Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
20 hogy a város közönségét a lehető legszínesebb repertoárral lássa el. Még az utóbbi években is sikertelennek bizonyultak azok a nagyobb lélegzetű — önmagukban koncepciózus, de gyakorlatilag kivihetetlen — műsortervek, amelyek arra irányultak, hogy a városnak csak egyik társadalmi rétegét, annak ízlését kövesse a műsor. A miskolci színháznak csak azok az évadai arattak sikert, amely évadokban egyaránt adtak klasszikus drámákat és habkönnyű vígjátékokat, zengő jambusokban írt súlyos tragédiákat és csilingelően könnyed operetteket. Az államosított miskolci színház első igazgatója Szendrő Ferenc lett, aki mindenekelőtt arra törekedett, hogy lerakja az új, szocialista igényeknek megfelelő műsorpolitika alapjait s megteremtse egy új, magas színvonalú, állandó társulat körvonalait. Az államosított színházak első évada kemény munkát jelentett országszerte: az új típusú szervezeti felépítés, az új műsor és az új közönség megteremtése érdekében. A színház kezdettől fogva arra is komoly erőfeszítéseket tett, hogy a város munkásközönségét megnyerje a szocialista színházkultúra számára. Az államosított színház első előadását nem a színház épületében tartotta, hanem a hivatalos premier előtt a Lenin Kohászati Művek munkásközönsége előtt léptek fel. Mint az Északmagyarország írta: „Több ez szokványos bemutatkozó látogatásnál. Kifejező jelkép, hogy a Miskolci Állami Színház társulata első műsorát Diósgyőr-vasgyár dolgozóinak adja, hiszen az új színház, amely a tiszta, haladó, szocialista kultúrát kívánja szolgálni, a munkásosztályé, a dolgozóké, az új közönségé, amelyet éhe a szónak, éhe a szépnek hajtott, s most megnyílt a lehetősége annak, hogy éhségét a legnemesebb, legtisztább kultúra szépségével enyhítse.”. A munkásközönség természetesen nemcsak ilyen kivételes alkalmakkor került a miskolci színészekkel kapcsolatba: a bérletezési rendszer és kiterjedt közönségszervező hálózat, valamint a szép számmal megrendezett munkás-színész találkozók alkalmai egyaránt arról tanúskodnak, hogy mind a művészi produkciók, mind a személyes találkozások összekötötték a művészeket az új közönséggel. S van ennek Miskolcon még egy igen szép, s rendhagyó példája: 1956-59 között, amíg a színházépület átépítés miatt nem üzemelt, az előadások java részét a vasgyári kultúrteremben tartották. Az üzem valóságosan is hajlékot adott a színészetnek, mintegy megismételve azt a gesztust, amit a hajdani csizmadiák, a hajlék nélkül maradt pesti színészek — az első miskolci színjátszók, Dérynéék — iránt tanúsítottak. Az államosítás első évének úttörő nehézségei után a színház második igazgatójának, Bozóky Istvánnak már arra is lehetősége nyílt, hogy hosszabb távra határozza meg a színház művészi célkitűzéseit. Felmérve a város több rétegből összetevődő közönségének igényeit, kialakította azt a műsorpolitikai koncepciót, amely azóta is lényegében meghatározója a színház műsorának. E koncepció lényege az volt, hogy a miskolci közönség elsősorban a tiszta műfajú darabokat kedveli, a színháztól a cselekményességet igényli, elvárja a világos és erőteljes közéleti mondanivalót is s a művészi hatást inkább érzelmi úton fogadja be, tehát elsősorban ezekre az igényekre kell építeni a műsort. Innen ered a miskolci színház mindenkori vonzódása a vígjátékokhoz, a romantikus drámákhoz, az igényes operettekhez, amely műfajok máig is lényegében meghatározói a színház arculatának. E koncepció természetesen sem Bozóky idejében, sem később nem vezetett egyoldalúsághoz, hiszen eleinte a színházban, s később a kamarszínházban, vagy a stúdióelőadásokon vállalkoztak arra is, hogy egy speciális műsorigényű közönség elvárásait is kielégítsék olyan korszerű hangvételű, új formai megoldásokat igénylő produkciókkal, amelyek egyben a társulat kifejezőeszközeinek gazdagodását is szolgálták. E műsorpolitika egyik döntő tényezője volt, hogy a színház otthont teremtsen, színpadot biztosítson az új magyar drámának. E téren már az első időszakban is vállalta a színház vezetősége a kezdeményezést: eredeti magyar drámák létrehozását és bemutatását. Nem véletlen, hogy e téren is többnyire a vígjátéki műfajokban jeleskedett a színház. Szerzőt, színészeket egyaránt országos hírre juttató magyar ősbemutatóra került sor 1954. január 29-én, amikor először került színre Sós György Pettyes című darabja. A siker nemcsak miskolci viszonylatban volt kivételes, de országosan is annak bizonyult. Erről tanúskodik a Vidéki Színházak ünnepi Hetén tartott bemutatót követő vita jegyzőkönyve is. A vitaindítót Hámos György tartotta, s többek között így nyilatkozott a miskolciak teljesítményéről: „Megértük azt, hogy egy vidéki színház előadása a művészi szenzáció erejével hatott Budapesten. A miskolci színháznak ez a produkciója túlnő egy jó darab és egy kiváló előadás keretein. Először azért, mert eltűnik a határvonal a főváros és a vidéki színészet között, a másik az, hogy a vidéki színházak - s ebben példát mutat a miskolci színház - elöl járnak az új magyar dráma megteremtéséért folytatott harcban. A magyar dráma, a magyar színdarab nem szívesen látott vendég volt a magyar színpadokon, mert nem volt sikeres. Most a vidéki színház már mint drámateremtő szerv, mint drámateremtő kollektíva jelentkezik; azelőtt bármilyen jó teljesítményeket nyújtott is, elsősorban arra szorítkozott, hogy jó fővárosi produkciókat reprodukáljon.”
