Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
FEJEZETEK A MISKOLCI SZÍNÉSZET TÖRTÉNETÉBŐL I. 1823-ban — százötven évvel ezelőtt — a mai Déryné utcában egy jelentéktelen kis épületet avattak: állandó magyar kőszínházat. Maradványait 1957-ben Komáromy József tárta fel. A mai színházépület északi tűzfala mögött, a Nevelők Házának főfalaiba épültek be a régi színház külső falai, az emeleti nagyterem nyugati oszlopsoros belső oldalát a színház homlokzatrészletei adják, a pincében az épület légfűtését szolgáló fűtőkemence maradványai és a fűtőterem kerültek napvilágra, a szűk lépcsőház is az eredeti épületből maradt. Ezek a tárgyi emlékei annak a színháznak, amely köré a magyar színháztörténet kezdeti korszakának döntő eseményei kristályosodtak, ahol Borsod megye és Miskolc színpártolása országos törekvéseket tett magáévá és váltott valóra. A színház megnyitásával Miskolc a korszak egyik leglényegesebb és anyagi kihatásai miatt legnehezebben megoldható feladatára adott választ: állandó színházat épített a magyar társulatoknak. E vállalkozás kapcsán részben kifejthetők azok a tényezők, amelyek olyan döntően meghatározták a magyar színészet kezdeti évtizedeinek alakulását, egy olyan vándorszínészet létrejöttét, amely nem a főváros és a nagyobb városok magas színvonalú állandó színházaiban kialakult színészet kísérőjelensége - mint ahogy a XVI11 —XIX. század fordulóján a fejlett polgári államokban ez már általános -, hanem állandó fővárosi hajlék híján a vándortársulatokban és vidéken, Kolozsvárott, Székesfehérvárott, Miskolcon, Kassán nevelődik színészetünk. Az állandó színház kérdése a XVIII. század utolsó harmadától 1837-ig, a Pesti Magyar Színház megnyitásáig állandóan napirenden volt, a több mint fél évszázadig húzódó kérdés döntően a színházépítkezésekhez szükséges tőke előteremtésén bukott meg. Ugyanis a magyar színjátszás számára nem biztosított hajlékot - mint más nemzeteknél — az udvar, hiszen az udvari-nemzeti színház II. József óta a bécsi Burgtheater volt. Az olasz—francia—német orientációjú főúri színházak nálunk nem nyíltak meg a nemzeti színjátszás előtt, mint például a mannheimi vagy a weimari színház, s a papi iskolák rendházakon belül kialakított színháztermei sem válhattak a magyar nyelvű polgári színjátszás otthonává. A városi polgárság pedig a fővárosban és nagyobb vidéki városainkban a német színészet számára építette az állandó kőszínházakat. 1774-ben nyílt meg Pesten a Rondella, 1776-ban a pozsonyi színház, 1781-ben a kassai, 1784-ben Budán a Várszínház, s végül 1812-ben Közép-Európa egyik legnagyobb színháza, a Pesti Német Színház. 1790-ben az első magyar színtársulat, Kelemenék társulata a pesti és budai német színházban lépett fel, aztán 1790 októberétől 1792 májusáig színjátszóhely hiányában nem játszott sehol sem. Épületért kérvényeztek a német színház bérlőjéhez, a városi tanácshoz, a megyékhez, a helytartótanácshoz és a kancelláriához, hogy a társulat végül anyagi támogatás és állandó színház hiányában 1796-ban végleg feloszoljék. 1815-ben lényegében ugyanezen okok miatt kelt a második pesti társaság vándorútjára, s jutott Miskolcra, ahol színházat építettek számára. A magyar nemzeti színjátszásnak először állandó hajlékot Erdélyben, Kolozsvárott építettek, 1821-ben, másodszor 1823- ban Miskolcon. Az akkori szóhasználat szerint a „két magyar haza”-ként tartották számon Erdélyt és Magyarországot, így lett Miskolc színháza Magyarországon „térés Hazánkba I» » I so . Az állandó színházépületet megelőző ideiglenes miskolci színjátszóhelyekFŐl szemléletes képet adnak Déryné naplórészletei. A társulat először a Korona-fogadó udvarán épült kocsiszínben játszott, majd a miskolci csizmadiák árusító színében. Annyi bizonyos, hogy mind a kocsiszínben felállított színpad, mind a csizmadiaszín mostoha körülményeivel a vándortársulatok színjátszóhelyeinek prototípusát képviselték. Színek, szérűk, pajták, ideiglenesen összeütött fabódék szolgáltak a magyar színészet hajlékául még a század közepe után is vidéken. 1815 októberében azonban a miskolci csizmadiák már kezdték a közösködést megunni, s folyamodványnyal fordultak a prefektushoz, adna nekik jobb helyet. így a csizmadiák kérése napirendre került, s nemsokára a színészeké is. Az ügyet a vármegye vette kézbe. A vármegye és a színészet kapcsolatának kérdése a század első harmada magyar színháztörténetének ismét egyik sarkköve. A polgári színjátszás eszméje és eszményei a felvilágosodott irodalom közvetítésével hódítottak tért, a gyakorlati megvalósításban azonban a fejlett városi polgárság hiányában sajátosan magyar fejlődésnek lehetünk szemtanúi.
