Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora - Százezrek színháza 3. (Budapest, 1967)

Honthy mítosza

HONTHY MÍTOSZA

Amikor színpadra lép, egy különös szertartásnak lehetünk tanúi. Mielőtt bármi történne, mielőtt még csak sejtelme volna a publikumnak, hogy kit fog ma este Honthy Hanna megjeleníteni, milyen szerepe lesz a színpadi történetben: máris kialakul köztünk — Honthy és miközöttünk, nézők között - egyfajta cinkosság, valamiféle összebeszéltség.

Titkos egyezség ez. Néha már-már az a gyanú leng a színház fölött ilyenkor, hogy a közönség nem is a produkcióért gyűlt egybe, hanem ezért a szertartásért, az ünneplés lehetőségéért.

Mert Honthy több, mint színésznő, Honthy egy esténként színre lépő legenda. Honthy Hanna mítosz. „Nemzeti intézmény”.

Önmaga mítosza vagy az operettmúfajé? Talán mind a kettőé együtt?

Mi ez a mítosz, közmegegyezés, amely elfogadja őt annak, akinek a közönség hiszi?

Amikor színpadra celebrálja magát, az már maga szertartás. Megszabott, ünnepi rendje van ennek. Megjelenik diadalmasan, azzal a letörölhetetlen mosollyal az arcán: tessék, itt vagyok, nektek vagyok itt, s még mindig itt vagyok nektek!

Mindig középen, hátul jelenik meg, néhány lépcső tetején, vagyis olyan helyen és olyan helyzetben, ahol a színpadi és a nézőtéri közfigyelem azonnal ráirányulhat.

Megáll. S egyetlen pillanat alatt birtokába veszi a színpadot is és a nézőteret is. Megszűnik minden és mindenki. Egyszerre világossá válik, hogy ami eddig történt és akik eddig játszották a darabot, azok csak fonal voltak az ékszerhez: olyan felfüggesztő készség, amin fenségesen csilloghat ez a drága csiszolt jószág. Minden, ami eddig