Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora - Százezrek színháza 3. (Budapest, 1967)
Honthy mítosza
történt csak előjáték, előétel, előkészítés volt az ő agreszszív megjelenéséhez. Itt most szünet áll be minden előadásban. Honthy-szünet. Az ünneplés szünete. Szertartás ez. Beleegyező gesztussal hagyja, hogy ünnepeljék. Nem tesz ennek érdekében semmit. Legalábbis nem láthattuk soha, hogy forszíroznia kellett volna a tapsot. A közönség tudja a kötelességét: ünnepel. Taps fogadja hát. Mi ez a taps? Köszöntik, mint a magyar színpadok fejedelemaszszonyát ? Ünnepük a nagy színésznőt? Boldogok, hogy ismét láthatják? Megköszönik a tőle eddig kapott élményeket? Is, is, is, is. De nem csak erről, ezekről van szó. Mint minden kultikus szokás: lényege az érthetetlenbe hajlik és a hagyomány táplálja. Hiszen az is tapsol, aki nem szereti — van ilyen is —, tapsol az is, aki helyteleníti, hogy egy idős asszony kifestve, estélyi ruhában ünnepeltesse magát és énekeljen, holott soha sem volt olyan énekhangja, hogy csak amiatt ünnepelhették volna. A nézők nemzedékeken át tapsoltak neki, mert sajátjuknak érezték. Változtak korok, elmúltak ízlések vagy ismét divatba jöttek, más és más igényeket támasztottak, még a nézők is a színházzal szemben, de minden egyes kor megtalálta a maga örömét és a maga igazolását Honthy Hannában. És itt engedjünk meg magunknak egy kicsiny kitérőt... „Hol a nemtő? Merre ment ő?” — éneklik Fall Leo: Sztambul rózsája című nagyoperettjében ezt a bájosan bamba két sort, amelyet Gábor Andor ironikus tolla firkantott bele a háremhölgyek kórusába. 9
