Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora - Százezrek színháza 3. (Budapest, 1967)
Honthy ezeknél ha nem is több, de más. ő önmaga és egyben önmagának mítosza is. És egy mítosznak nincsen kora. Mozgását a film hívebben rögzíti, hangját a hanglemez vagy a magnószalag jobban konzerválja. Mi lehet akkor a feladata a színházi krónikásnak? Mi készteti arra, hogy újból és újból, premierről premierre, ahány alkalom csak nyílik: megkísérelje szavakba önteni egy mozgó-élőcsevegő-nevető és nevettető színészt, hogy ismételten újrafogalmazza, mit látott tőle a színpadról, milyennek látta őt a színpadon? A színész egyéniségét keresi. Azt a kibogozhatatlan (és sokszor megmagyarázhatatlan) erőt, amivel magához vonzza a nézőket, és többnyire magánál is tartja őket. Az egyéniség titkát. Azt, ami elemezhető kinek-kinek szája íze, találékonysága, beleérző készsége és műveltsége szerint, de ami véglegesen és kizárólagosan nem fejthető meg, mert szétporlad minden megfogalmazás előtt. Itt, amikor leszögeztük, mennyire reménytelen vállalkozás szavakká formálni egy színész hangját, mozgását, megjelenését, játékát, a közönséggel kialakított kapcsolatának egyszeri és megismételhetetlen sajátosságait: menten abba is lehetne hagyni. Reménytelen vállalkozás. Kár szót vesztegetni rá. Ügy sem sikerülhet. Hanem a színész művészete, amikor felgyújt előadás közben: mindenkit másképpen gyújt fel. S ezt a másféleséget már meg lehet fogalmazni, ha a néző elég éberen hajlandó ellenőrizni élményeit. Lehetséges (sőt : valószínű), hogy itt nem a mindenki által ismert Honthy Hannával fognak találkozni. Erre nem vállakozhatunk. Csak arra, hogy néhány szót ejtsünk egy szubjektív Honthy Hannáról. Valószínűleg nem ilyen. Lehet, hogy egészen más. De ilyen is. 7
