Staud Géza: A rendezés titkai - Százezrek színháza 4. (Budapest, 1967)
A rendező színre lép
A RENDEZŐ SZÍNRE LÉP Jóllehet a rendezői tevékenység nyomai a színház több ezer éves fennállása óta mindenütt felfedezhetők, a rendezés mégsem volt régen különálló foglalkozás, hanem csak egyes színházi emberek alkalomszerű és esetleges ténykedése, amint éppen a szükség megkívánta. Éppen ezért a rendezésnek — vagy talán helyesebben mondjuk: betanításnak, színpadra segítésnek — a legújabb időkig nem is alakulhattak ki hagyományos fogásai, sajátos módszerei és önálló művészi szempontjai. Aki éppen vállalta egy-egy színházi produkció színpadi betanítását, ötletszerűen, a maga egyéni elgondolása szerint járt el, s munkájában többnyire még annyi rendszeresség sem mutatkozott mint egy udvari szertartásmester foglalkozásában. A színházi rendező mai értelemben vett munkakörének és a rendezői hivatásnak a kialakulása a múlt század első felében, a romantika idején kezdődött. Az első követelmény, amely rendszeres működését szükségessé, személyét pedig jelentőssé tette a korszerűség volt. A XIX. század kezdetéig ugyanis a történeti gondolkodás, a történeti szemlélet teljesen hiányzott az európai kultúrából. Az emberek csak gyakorlati szempontból becsülték meg a múlt alkotásait, tehát egy régi művészi épületet is csak akkor értékeltek, ha lakni lehetett benne és gondolkodás nélkül lerombolták vagy átépítették, ha a szükség úgy kívánta. A színházban sem jutott senkinek eszébe, hogy egy római tárgyú darabot ókori környezetben és római öltözetekben hozzon színre, inkább azt találták természetesnek, hogy Corneille, Racine, Voltaire költött alakjai XIV., majd XV. Lajos korának díszes barokk ruháiban jelennek meg a színpadon. Csak a romanticizmus, a francia forradalomban hatalomra jutott polgári társadalom első nagy művészi stílusáramlata idején született meg az a történeti szemlélet, amely letűnt korok alkotásaiban már nem elavult, idejétmúlt haszontalan limlomot látott, hanem érdekes mozzanatokat, izgató jellegzetességeket, és művészi ér-
