Rátonyi Róbert: Az operett csillagai. I. - Százezrek színháza 5. (Budapest, 1967)
Előszó helyett
ELŐSZŐ HELYETT Elöljáróban azzal kezdeném, hogy nem szeretném, ha a cím az olvasót megtévesztené. „Az operett csillagai” nem azt jelenti, hogy operettszínészeink és -színésznőink művészi pályafutását, magánéletük intimitásait, zenés színházaink élettörténetét, rendezők, muzsikusok, szerzők és nem utolsósorban műveik felsorolását lexikális tökéletességgel ismertetem. Szerény próbálkozásom e szűkre szabott terjedelem lehetőségein belül mindezeket a témákat csak igen hozzávetőlegesen érintheti, hiszen a színházi világ égboltozatán hosszú évtizedek óta az operett-csillagai (írók, zeneszerzők, rendezők, színészek, táncosok stb.) olyan beláthatatlan mennyiségben csillognak, sziporkáznak vagy ha úgy adódik, csak pislákolnak, hogy csillagvizsgáló legyen a talpán, aki vállalkozik arra, hogy keletkezésüket, pályájukat szakszerűen, de ugyanakkor közérthetően és főként hiánytalanul számbaveszi. Erre tehát nem vál I alkozh a tóm ! De arra sem, hogy átfogó képet adjak a műfaj körüli vitákról (operett, musical stb.), valamint azokról a problémákról, amelyek az operett keletkezése óta mind a mai napig fennállnak. Erre sem vállalkozhatom! Mire vállalkozhatom hát? Csupán arra, hogy szerény érveim felsorolásával, valamint némi történelmi alátámasztással hitet tegyek amellett, hogy az operett valóban „százezrek színháza” volt, sőt százezrek színháza lesz! Talán helyesebb lett volna, ha könyvecskémnek ezt a címet adom: „Beszéljünk az operettről”. Hiszen egy beszélgetésbe minden belefér és egy színész — gondolom — beszélni könnyebben tud, mint írni! De egy írásnak mégsem helyes ezt a cimet adni, hogy beszéljünk! Azt viszont nem adhattam címnek, hogy: „írjunk az operettről!” Mert ezt egyrészt már többen megtették, másrészt az: „írjunk” felszólításnak hat, holott most nekem kell írni! Nincs mit tenni... El kell kezdenem!
