Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Működéstani cikkgyűjtemény (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 7., Budapest, 1964)
Kouril tanulmányaiból: A szcenográfus munkamódszere, a darab szcenográfiai elemzése, a szcenográfia elméleti kérdései
veiből szerzett tapasztalat szabja meg. A fényt mindig olyan tónusban színezzük, hogy végső hatása annak a valóságnak a képét adja, amelyet a darab élete kivan, amelyet a szerző előirt. A harmadik fogalom: a pontfény. Ez mindig a lokális fényt ugyanazon vagy nagyon hasonló szintónusban vagy fehér szinben kiégészitő fény, amelyet rendszerint a szinésznek, fejének és felső testrészeinek megvilágitására vagy kivételesen a színpadkép olyan fontos részletének megvilágitására használnak, amelyet a nézőnek észlelnie kell, hogy teljes képe legyen és megértse a cselekményt, vagy még inkább valamely célzását. Ebben a meghatározásban van a pontfény igazi funkciója, amelynek jogosultsága a realisztikus szinpadi reliefben van. Természetesen ezáltal megszűnt a pontfénynek az az öncélú funkciója, amelyet az avantgardista szinház adott neki, nem csupán céljában, hanem a színes foltok harmonikus kompozíciója alapján öncélúan megválasztott szinnel is, tekintet nélkül a környezet valószerüségére és meggyőző erejére, valamint realisztikus voltára. A pontfénynek azonban lehet még más, rejtett funkciója is; akkor nem fogjuk fel mint pontfényt, holott technikai szempontból ugyanaz. A negyedik fogalom: világitás árnyékhatással és az árnyéklátás.A z árnyékhatást akkor alkalmazzuk, amikor pl. egy tájdiszletben szükségünk van olyan facsoportok vagy fák létezésének jelzésére, amelyek árnyékot vetnek a díszletre és a szinészre, és élő fényt visznek a szinpadra. A természetellenesen világos és intenzív fény áramlás, amely a természetben csak szabadban fordul elő, a szinpadon keményen és nyersen - természetellenesen hat. Ezért a lámpák elé lombárnyékot adó előtétet állitunk, amelyek árnyékát az állványok, a diszletfalak és a szinpadi padlózat fogja fel. Szó volt már arról, hogy a szinpadon rendszerint látnunk kell az árnyékot. Ha a festészet megengedi és tudja ábrázolni az arcnak csupán megvilágitott részét ugy, hogy az egész arcot érzékeljük és észleljük, s a magunk tapasztalatából egészítjük ki azt, ugy ez a szabály a szinházra nem vonatkozik. A festészetben a jelenet statikusan rögzitett, megfigyelhetjük anélkül, hogy változna előttünk, A mimikából, a szemek kifejezéséből és a gesztusból ki tudjuk olvasni, mit élt át az alak az akció előtt és a jelenet akciójában. A szinházban élet és dinamika van. A nézőnek meg kell ragadnia a szinpadi élet másodperceit, a legkisebb gesztust, a szinész arcának mimikai változását és a legkisebb szemvülanást is. Ahhoz, hogy mindezt észlelhesse, jól kell látnia. Ezért a szinpadi árnyék nem lehet naturalisztikus árnyék, hanem szinesen megvilágitott árnyék, amely harmonikusan ellentétben áll a fény szinével a szinész arcán, az árnyékkal, amely lehetőséget ad a fej és alak plasztikus látására. Nincs kellemetlenebb látvány a szinpadon, mint amikor a szinészekét és diszleteket is "kettészeli" az árnyék, és az egész világos felületek, arc- és tárgytöredékek, szétforgácsolt benyomást keltenek sötét, üres felülettöredékek körében, amelyekben semmilyen élet nincs. Ezért kell látnunk az árnyékot, s ezt a rivaldából származó alapfény teszi lehetővé számunkra. A további fogalom: az átvilágitás. Módszerei közül az egyszerűbb pl. a csillagos égbolt ábrázolásának technikai alapelve, valamivel bonyolultabb a transzparens példája (város éjszakai megvilágítása a háttér mögül történő átvilágítással) .
