Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 3. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 4., Budapest, 1961)

Dr. Jirátová — Zeyerová : KILINCSEK, KOPOGTATÓK ÉS AJTÓ VASALÁSOK A VIII. és IX. század fordulóján, a letűnt civilizáció omladékain lassan-lassan kezd kialakulni a művészet uj formája. Létrejönnek az első román templomok, amelyeknek díszítése a lehető legegyszerűbb. Észak- és Nyugat-Európa lakosai azonban igen tehetséges díszítőművészek voltak, ahogy ezt a vas- ós bronzkorszakból fennmaradt karperecek és más személyi ékszerek bizonyítják. S igy a román templomokat diszitő kovácsolt munkák képzőművészeti értéke hihetetlenül rövid időn belül rendkívüli művészeti magaslatra emelkedett. A régi germán törzseknek finom érzékük volt az állat- és faformák iránt és éppúgy, mint a többi primitiv népeknek - nagy képzelőtehetségük volt. Ha nagy bámulattal állunk az ókori kovácsok készítményei fölött, akik igen primitiv eszközeikkel ilyen eredményeket értek el. A legrégibb fennmaradt kovácsolt ajtómunkák a X. századból származnak. Az iparművészet akkor kizárólag az egyház szolgálatában áll, ami meghatározza jellegét és motívumait is. A kovácsolt román munkák alakjai teltek, súlyosak, - teljes összhangban az építőművészet akkori stílusával. Ezeknek alapvető jegyei a korszerű szár- és rudmetszet, a peremek levágása és összecsavarodása a fő övek ágában, az egyes száraknak különleges kárpitokkal egy csomóba való összeforrasztása. A román voluta rendszerint levéldiszben végződik, A levél olyan erős, mint maga a rud, meleg állapotban beleütve a levóltőbe. Szélei kerekdedek, éles szögek nélkül. Maga a levél jelentős mélységig öblösen rovátkolt. Pormája a kései antik palmetta folytatása. A XIII. században a voluták állatmotivumokban is végződtek. A kovács nem használt sem fémcsapot, sem csavart olyan gyakran,mint a későbbi