Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

annyival, hogy belátjuk: a társadalmi hatások játékszerei vagyunk; tisztában kell lennünk azzal is, hogy nem fogadhatjuk el a számunkra kijelölt sorsot. A bátorság pedig nem elég ahhoz, hogy sorsunk ellen lázadjunk, habár bátorság nélkül semmire sem megyünk - például jó drámát sem írhatunk. Tudnunk kell, hogy a dolgok üzleti szempontú értékelése, ami a múltban még szükséges, de alantas dolognak számított, ma már nemcsak kórosan uralja az élet minden területét, hanem egyenesen az erkölcsi jóval azonosíttatik. Újra kell fogalmazni a kérdéseinket; mert többé már nem az számít, hogy egy új dolog beválik vagy kifizetődik-e, hogy sikeresebb, népszerűbb, könnyebben elfogadható-e a korábbiaknál, hanem az, hogy mit ad az embereknek. A civilizált világ első találmánya, amely minden nép számára felvetette ezt a kérdést, az atombomba volt. Ez volt az első ,.vívmány", amely még a legtompább agyakban is megpiszkálta az értékrend kérdését. Az elmúlt évtizedben nemcsak Amerikát, hanem az egész világot nyugtalanító belső kérdések hatották át, melyek e tömegpusztító „vívmány” hatására felszínre kerültek. Emellé még egy másik „vívmány" is társult, az automatizáció, amely rövidesen kiszorítja majd az emberi munkaerőt az ipari tömegtermelésből. A szegénység és az éhség napról napra nagyobb méreteket ölt; a színes bőrű népek nem hajlandók a fehérek uralma alatt élni. A világ, úgy érzem, az egységesülés felé halad, és ez az egység nem csupán a találmányokból fakadó szükségleteknek, hanem az emberi nem örök élni akarásának is köszönhető, amely fájdalomban és zaklatott igenlésben jut kifejezésre. És ha béke lesz a világon, mert béke lesz, akkor újra eljön az az idő, amikor a görögök által feltett kérdés már nem csak a filozófusokat és drámaírókat fogja érdekelni. Az ember, akinek nem kell többé éhezéstől, munkanélküliségtől, betegségektől rettegnie, akinek nem kell többé néhány óránál többet dolgoznia naponta, és nyugodtan elélhet nyolcvan-, kilencven-, sőt százéves koráig is, újra felteszi majd ezt a kérdést. Bármilyen nagy erőfeszítést követel is az emberek többségétől a létért és a jobb életért vívott harc, mégiscsak ez ad számukra kibúvót a gondolkodás kényszere alól. Mert bármennyit panaszkodnak is az emberek, hogy nincs idejük gondolkodni, művelődni, az élet nagy kérdéseivel forglalkozni, legtöbbjük valójában retteg a gondolattól, hogy egyszer majd nem kell minden idejét a létért vívott küzdelemnek szentelnie. Millió nyomósoka

78